Atalanta - Roma összefoglaló

Megnyert mérkőzés, megszerzett 3 pont. Kezdésnek nem rossz és lehet, hogy itt abba is kéne hagyni az írást, mert ezzel majdnem el is lőttem az összes dicséretet a vasárnap kora-esti mérkőzésről. Bergámóba látogatott a csapat és már önmagában ez is előrevetítette, hogy ez nem lesz egy könnyű diadalmenet, mivel a lombárd csapat az elmúlt idényekben rendre biztos bástyaként tekinthetett a hazai pálya előnyére. Nem túl biztató előjelből pedig akadt még bőven: idény eleji forma, új edző-új taktika. Nem is csoda, hogy a mérkőzés nem a Roma dominanciájáról és brillírozásáról szólt. De nyertünk...

A csapat az előre megjósoltak szerint egy 4-3-3-as felállással kezdett, nagyobb meglepetések nélkül, azzal a kezdőcsapattal, mely jelen helyzetünkben talán a legerősebb. A kapitányi karszalag pedig természetesen De Rossi kezén díszelgett (Vajon még most is él a becenév: Capitano Futuro?), és ez egy olyan biztos pont lesz az idei évben ami még sokszor üdítően fog hatni. Persze Totti kezén sokkal szebben díszelgett a szalag, de örüljünk annak, hogy sok más csapattól eltérően nálunk lett olyan kapitány utód, aki klubhűség szintjén mérhető elődjéhez.

Ami a csapatot és a játékot illeti, hosszasan lehetne elemezni, hogy mi és miért nem volt jó. Tény, hogy új játékos mindössze 2 volt a kezdő-tizenegyben (Kolarov és Defrel), de annyira különböző volt a taktika az előző szezonokéhoz képest, hogy megbocsájtható volt a játékosok olykor látványos fogalmatlansága. Nem ment a játék, nem – vagy csak nagyon ritkán- jöttek elő begyakorolt figurák és ezt minden bizonnyal a fiúk is érezték belülről, ami csak még görcsösebbé tette őket. Ha mindenképp pozitívan akarok hozzáállni az eseményekhez, azt mondanám, hogy a játékosok bár nem értették mi a feladatkörük, de próbálták betartani a mágnestáblán látott pozíciókat. Ennek sajnos az lett a következménye, hogy a 4-3-3-as taktika egy görcsös variációja rajzolódott ki.  A támadó hármas egymástól és a 3 tagú középpályától is nagyon távol került, széles és hosszú lett a csapat, éppen ezért semmi esély nem volt azokra a rövid passzos labdakihozatalokra, ami valószínűleg alapeszköze lesz az idei támadásépítéseinknek. Ezt azért jó lesz még sokszor gyakorolni edzéseken, mert például Manolasnak nagyon nem ment, többször életveszélyesen adta el a labdát.

Aztán valahogy mégis csak lőttünk egy gólt. Kolarov: amikor hivatalos lett a leigazolása én személy szerint örültem neki, mert egy érett, sokat látott, de még sikerre éhes játékost láttam benne. Nyilván egy nagyon komoly érv szólt ellene: a Laziós múltja; de gondoltam, majd szépen lassan, alázatos, érett játékkal elfogadtatja magát a legvérmesebb ultrákkal is. Nos, Ő egy kicsit tovább gondolta a dolgot és egy nagyszerű szabadrúgásgóllal rátett egy lapáttal. Ha a következő meccseken hasonlóan folytatja, viszonylag hamar sikerül majd végleg lemosnia, azt a rondán éktelenkedő, bugyikék billogot, amit a Lazionál sütöttek rá.

A meccs taktikai elemzését most inkább hanyagolnám, már csak azért is mert nem sok pozitívumot tudnék írni, rosszat meg minek egy győztes meccs után. Annyi biztos, hogy a legnagyobb csapatokra jellemző szokás, hogy még borzalmas játékkal is szállítják a győzelmeket. Nem tudom, hogy a legnagyobb csapatok közé tartozik-e a Roma jelenleg –valószínűleg nem-, de én bármikor aláírnék egy 38 nyögvenyelős, borzasztó játékot mutató, de nyertes meccsből álló szezont. Persze nem fogunk minden mérkőzést megnyerni, de az is biztos, hogy a játékunk sem lesz mindig ilyen döcögős.