Egy nagyszerű és szomorú meccs margójára

„Kapitány! Ó kapitányom! a harang érted kondul,

Kelj fel – hiszen zászló leng – a néped érted tódul,

Harsogó kürtöknek, szalagos csokroknak ki tud ellenállni,

Téged hív a hullámzó tömeg, a hőst akarják látni.”

Walt Whitman: Ó kapitány, kapitányom!

Nincsenek szavak melyek jól leírják azt az érzelmi hullámvasutat amit egy Roma szurkoló számára a vasárnap este jelentett. A mérkőzés alakulása, ahogyan a fiúk kétszer jöttek vissza a pokol kapujából, hogy végül a 90. percben mennybe menjenek. Persze-persze tudom, ez csak a második helyről döntött, nem nyertünk a mérkőzéssel semmilyen trófeát, kupát; de a játékosokból kiszakadó ünneplés szépen tükrözte az összes fanatikus örömét, hiszen elértük a kitűzött célt, megszereztük a 2. helyet.

És ott abban a pillanatban, az örömmámor közepette; a felhőtlen ünneplés alatt: Totti elindult az öltöző felé. Egyedül, lehajtott fejjel; nem mosolygott, nem pacsizott és az ünneplő tömegen végigfutott a felismerés borzongása. Utoljára láttuk karszalaggal, Roma mezben a Capitanot!

A mérkőzés forgatókönyve mintha csak egy hollywoodi író elméjéből kelt volna valóra. A Genoa gyanúsan indokolatlanul hajtott az egész mérkőzés folyamán. Nem ezt vártuk tőlük az összecsapás előtt. Egyaránt a szurkolókat és a csapatot is váratlanul, hideg-zuhanyként érte, hogy a 3. percben hátrányba kerültünk. Az egyenlítés meglehetősen hamar sikerült Dzeko révén, és ha a bosnyák kicsit higgadtabb akkor, akár már a szünetben több gólos előnnyel mehettünk volna pihenni. (Talán akkor a Capitano is pályán lehetett volna a teljes második félidőben.) Nem így történt és nagyon meg kellett szenvednünk a foggal-körömmel védekező Genoa ellen. Mi több, az előnyt jelentő gól után (Szczesny dekoncentráltságának köszönhetően) szinte azonnal kaptunk is egyet, és ha a lengyel portás nem javítja korábbi hibáját, akár ismét hátrányba is kerülhettünk volna. Ekkor már a 80. perc környékén jártunk, és mindenki pontosan tudta, hogy a Napoli simán hozza a saját meccsét. Nagy volt a teher, érezni is lehetett a görcsösséget a játékosainkon; befurakodott a fejekbe a „vereség” gondolata. Végül a 90. percben –a feszültséget végsőkig fokozó filmekhez hasonlóan- a jó elnyerte jutalmát. Perotti, aki az elmúlt időszakban formán kívül játszott (legtöbbször csak csereként pályára lépve) belőtte a csapatot a 2. helyre és a biztos BL csoportkörbe.

Az egész mérkőzés tökéletes leképezése volt egy nagyszerű pályafutásnak. Totti és a Roma közös útja nem trófeákkal és kupákkal volt kikövezve. Nem egy könnyed díszmenet volt. Sokszor szenvedéssel, bizonytalansággal és a részvereségek fanyar ízével volt fűszerezve. De a végső pillanatban győzelem jutott osztályrészül a klub valaha élt legkiválóbb játékosának. Az utolsó összecsapáson is meg kellett küzdeni a nyertes mérkőzésért, de sikerült még egyszer győzelemre vezetnie saját csapatát, népét. Köszönjük Kapitány!

Ami a lefújás után jött azt pedig nem lehet szavakba önteni. A telt-házas stadionban 70.000 ember és a futballvilág minden pontján még milliók egyszerre kicsorduló könnye kérlelte az időt, hogy álljon meg! Soha ne múljon el a pillanat amikor még Francesco Totti az AS Roma csapatkapitánya! Az idő azonban nem engedett könyörtelenségéből és továbblépett, de az érzés örökre ottmarad mindenkiben aki látta vagy átélte a pillanatot. Köszönünk mindent!

C'è solo un Capitano!