Itt a tavasz, menetel a csapat

Általában amikor úgy ülök le egy meccset megnézni, hogy tudom utána írnom kell róla egy összefoglalót, akkor magam elé veszek egy tollat, egy füzetet és elkezdem jegyzetelni a benyomásaimat. Ez a Torino elleni mérkőzésen is így történt, lett is jó pár bejegyzés a papíron. Ilyen kulcsszavakat írtam le, hogy végre van rotáció ( 4 db csere történt a Villarreal elleni kezdőhöz képest); a Torino túlságosan hosszú és amolyan „broken team”-et játszik; vagy azt, hogy a 30. perc környékén szinte teljesen eltűnt a letámadásunk és átengedtük a területet a bikáknak. Az utolsó feljegyzés az volt, hogy „élvezzük a meccset!” és ugyan nem írtam mellé percet, de valamikor Paredes gólja után írthattam. Nem azért nem jegyzeteltem tovább, mert ne lett volna mit, egész egyszerűen nem láttam értelmét és ez az érzés még most is bennem van. (Éppen ezért nem is szeretném ezt az összefoglalót teletűzdelni taktikai ábrákkal vagy a meccsről kimerevített képekkel.)

Ez most egy olyan összcsapás volt (megint), amit minden Roma játékos és szurkoló, a szó legteljesebb értelmében élvezhetett. Úgy néz ki, szépen lassan kezdjük kinőni azt a rossz szokásunkat, hogy az 1 vagy 2 gólos előny megszerzése után feladjuk a kontrollt és visszaállunk védekezni. Ez  nem csak azért volt probléma, mert sokszor szinte nézhetetlenné vált a mérkőzésünk, hanem bizony többször pontokat is sikerült vesztenünk nyerő helyzetből. A jó hír, hogy ez a hozzáállás nem csak ezen a meccsen volt megfigyelhető, hanem az elmúlt hetekben (ld. Fiorentina, Villarreal) is már kezdett látszódni. Valahogy az az érzésem, hogy most került helyére minden a csapat háza táján. (Még akkor is ha tudjuk, hogy a stadion fedett sportkomplexum kapcsán egyre több a kérdőjel.)  Mintha most állt volna össze igazán a játékoskeret, mintha mostanra sikerült volna a taktikát minden apró részletében begyakorolni és mintha a játékosok is most kerültek volna ideális fizikai állapotba. Nem tudom, hogy ezekből mennnyi igaz és vajon miért kellet eddig várni, hogy belendüljön a gépezet, de ez most nem is olyan fontos. Most valahogy úgy érzem, mint amikor egy futóversenyen az utolsó néhány kilométerhez érünk, ott vagyunk az élbolyban és nem érezzük, hogy fáradtak lennénk, sőt elkezd motoszkálni bennünk valami, hogy itt még nyerhetünk is. Tudom persze, hogy nagyon messze a vége, még mindig borzasztóan sok a 7 pont lemaradás a bajnokságban, és hogy csak egy nem túl acélos Torinot gyűrtünk le, de valahogy mégis... Jó pár éve már, hogy az aktuális klubvezetőnknek azért kellet kinyitnia a vitrint, hogy újabb trófeát helyezzen el benne. Hátha idén... Ha a bajnoki cím kicsit irreálisnak is tűnik innen -az a rohadt Juventus nem képes komolyabb hullámvölgybe kerülni, de ott van egy Olasz kupa, ott van egy Európa Liga. Ha másért nem, nyerjünk valamit Totti miatt, emléket állítva a 40 éves kapitányunknak.

Azok kedvéért akik szeretnének valami elemzős képet látni a mérkőzésről, jöjjön a szokásos kis ábránk. Amit érdemesnek tartok megemlíteni, hogy Salah visszatértével megint az a helyzet, hogy bár papíron Dzeko a centerünk, mégis sokszor a bosnyák hátrébb helyezkedik, és valahol a felezővonalnál kapja  az első felpasszt, ezzel is komoly szerepet vállalva a labdakihozatalokból. Ezt a mezőnymunkát azért tartom fontosnak újra és újra kiemelni, mert több helyen is bele szoktam futni abba a vitába, hogy mennyire hasznos és mennyire csapatjátékos Dzeko. Tény, hogy kapu előtt néha önző– ez azért megbocsájtható neki, lévén Ő mégiscsak egy csatár-, de erről a komoly, mezőnyben végzett munkájáról általában kevesebb szó esik. Egy kicsit szomorú tény, hogy sajnos ezen a meccsen megint sikerült egyetlen olasz játékos nélkül felküldeni a csapatot. Totti ugyan beszállt végén, de ez is csak szépségtapasznak volt jó.

A sűrű februári program a héten sem enged pihenőt. Csütörtök este jöhet az Európa Liga visszavágó, hétvégén pedig az Inter elleni rangadó. Én nagyon bízom a csapatban, hogy a mostani pozitív érzést ezután a két meccs után is magaménak tudhatom majd.

Utolsó gondolatként foglalkozzunk kicsit a Torino edzőjével. Mihajlovic kapcsán jegyeztem meg  az előzetesben, hogy nem a szimpatikus megnyilvánulásairől híres. A meccs után így tudta „dicsérni” gólszerzőjét, korábbi súlyproblémáira utalva:  „Elszórakozott egy évet, mint valami k...a kutya!”. Azt pedig már régóta tudjuk, hogy egy jó edzőnek jó pedagógusnak is kell lennie...