Jöttünk, láttunk, győztünk!

Vasárnap este megint nyertünk egy meccset. Szerzetünk 3 pontot és így életben tartottuk a reményt, hogy ha a Juventus hullámvölgybe kerül még lőtávolon belül kerülhessünk. Ott lépdelünk a lábnyomaikban és tudjuk, hogy bár még mindig sok van a végéig, továbbra is kicsi az esélyünk a végső sikerre. Ez a menetelés sokszor monoton és magányos, tudva, hogy már nem csak a mi kezünkben van a sorsunk.

Vannak viszont olyan pillanatok, mint amilyen a vasárnap este is volt. Ezek azok a csaták, amik felfrissítik az embert. Ez egy rangadó volt – nem is annyira a táblázaton elfoglalt helyek miatt, hanem sokkal inkább történelmi okokból- és mi idegenben bizonyítottunk. Persze tudjuk, hogy az Inter idén közel sem képvisel olyan játékerőt, mint mikor velük harcoltunk a bajnoki címért, de ez mit sem von le csapatunk teljesítményéből. Olyan kegyelmet nem ismerő határozottsággal vertük meg Őket, ahogy csak az igazán nagy csapatoktól látja az ember. Már a mérkőzés elején magunkhoz ragadtuk a kezdeményezést és egy percnyi bizakodást sem hagytunk nekik. Gólt rúgtunk az első félidő elején, gólt rúgtunk a második félidő elején. Amikor szépítettek és talán egy percig el is kezdtek hinni a pontszerzésben egy újabb, végső találattal terítettük le Őket, mint vadász a zsákmányát. Nagyszerű este volt és nem csak a mutatott játék képe miatt. Annyira akartuk a sikert, hogy egyszerűen nem lehetett más a végkifejlet. Bizonyítanunk kellett, meg kellett mutatni mindenkinek, hogy milyen erősek is vagyunk. A fiúk pedig tökéletesre vizsgáztak.

Lehetne hosszasan, percről-perce végig elemezni a mérkőzést, de a kulcspontot amiből az előnyünk fakadt, egyetlen rajzzal ábrázolható. A megszokott felállást és taktikát Spalletti megint variálta kicsit, amit több dolog is indokolt és végül igazolt is.

A legfőbb indok, hogy az Inter általában a baloldal irányába eltolódva építi a támadásokat, (ellenünk is arra készültek, hogy azon az oldalon vernek meg minket), nem véletlen, hogy az amúgy szélső hátvéd D’Ambrosio játszik náluk baloldali belsővédőt. Erre reagálva tar mesterünk úgy döntött, hogy a szokásoshoz képest megcseréli Manolas és Rüdiger pozícióját, valamint Emerson helyett, a sokkal inkább védekező felfogású Juan Jesust játszatja a bal oldalon. Igaz, hogy ezzel támadásban kicsit feláldozta a jobb oldat, de lehetőséget teremtett arra, hogy a játékszituációnak megfelelően átálljunk egy 4-4-2-es formációra, ahogyan azt a fenti kép is sugallja. Ebből fakadóan, sokszor két jobbhátvéd játszott egymás előtt. Ennek további előnye, hogy mivel Bruno Peres feljebb, Nainggolan pedig visszább lépett, a középpályán is megvolt a kellő létszám védekezésben. Ezekkel a húzásokkal nem tudott mit kezdeni Milánó kék-fekete csapata. Valószínűleg nem csak egy, az Inter ellen, hirtelen kitalált taktikát láttunk, hanem válasz volt  a Villarreal elleni visszavágó első félidejében látott problémákra is. Gyanítom, hogy főleg a nagyobb csapatok ellen fogunk még hasonló formációváltásokat látni, hiszen ezzel a taktikával fedezhetjük a széleink sérülékenységét anélkül, hogy túl sokat áldoznánk a támadóerőből.

Egyéni teljesítményekről két dolog miatt nem szeretnék most írni. Egyrészt, mert mindenki jól végezte a dolgát, másrészről pedig megint azt a Nainggolant kellene kiemelnem akivel kapcsolatban lassan tényleg kifogynak a pozitív jelzőim. Talán annyit érdemes vele kapcsolatban, nem is kifejezetten a meccs kapcsán, hanem inkább általánosságban megjegyezni, hogy hihetetlen mennyire letisztult a játéka a korábbiakhoz képest. Most már nyomát sem látni azoknak a néha durvába hajló, kőkemény belépőknek amik korábban jellemezték.

És ha még a tizenegyeseket is gyakorolnák néha edzésen a srácok...