asroma.hu

A Herceg élete könnyebbé vált az 1992/93-as idénytől, Bianchi ugyanis búcsút intett, helyére a Sampdoriával bajnoki címet szerzett szerb származású Vujadin Boskov érkezett a kispadra, aki tisztelte Gianninit és már genovai évei alatt szívesen látta volna őt Viallival és Mancinivel együtt a csapatában. Az idény mégsem sikerült fényesre, a bajnokságban többször a kiesés ellen harcoltak a farkasok, a nemzetközi kupából is a vártnál hamarabb búcsúztak a Dortmund ellen. Némi vigaszt a nagyszerű Olasz Kupa menetelés jelentett, de egy Torino elleni felejthetetlen döntő mérkőzés után a végső diadal nem sikerült."Én mondani neked, a csapatkapitány az csapatkapitány, ha lenni karon karszalag, jelenteni, hogy lenni agy is - ezt mondogatta mindig. Mennyi mindent mondtak és írtak Vujadinról. A legmegdöbbentőbb az volt, amikor elterjesztették, hogy nem is ő, hanem én és Rizzitelli állítjuk össze a csapatot. Szegény Boskov. Pedig az eredményei önmagukért beszélnek, amiket Jugoszláviában, Spanyolországban, Hollandiában majd a Sampdoriánál ért el. Szerintem a Romához pont a rossz pillanatban érkezett, a saját ügyeivel elfoglalt Ciarrapico nem tudta őt kellőképpen támogatni és segíteni."

Majd váltás a klub élén, Ciarrapico helyett Franco Sensi és Mezzaroma együtt vették át a csapat irányítását, s velük új edző is érkezett az olasz fővárosba, a római származású, temperamentumos Carlo Mazzone. Az új mesterrel egyből megértette magát Peppe és kettejük között igen jó, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolat jött létre. Az 1993/94-es idényben nem sok emlékezetes dolog történt a pályán, inkább a két új elnök közötti marakodás jellemezte a szezont. "Sensivel nem volt nagyon jó a kapcsolatom. Az első napoktól fogva valami ellenszenv volt közöttünk, amikor még két tulajdonosa, sőt két sportigazgatója is volt a csapatnak. A néhány alkalommal, amikor a szobájába léptem, hogy a csapat problémáiról, bajairól beszéljek, mindig nehézségbe ütköztem. Ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy az apámat elküldték az ifjúsági csapatoktól. Papa már a Ciarrapico éra alatt elhatározta, hogy más dolgokkal fog foglalkozni, új foglalatosságot keres magának. A csapatnak két arca volt, két identitása, Sensi és Mezzaroma és az ő embereik a ifjúsági csapatoknál is csak bajt kevertek. Azt persze el kell ismerni, hogy amikor aztán Sensi egyedül maradt és újraszervezte az utánpótlás csapatokat, amik élére kinevezte Bruno Contit, minden kiválóan kezdett működni."

Sensit valószínuleg az zavarta, hogy Giannini még az előző elnökkel Ciarrapicóval egy igen előnyös szerződést kötött, amit aztán Sensiéknek kellett megfizetniük. "A mi viharos kapcsolatunknak az a pénz lehetett az oka, amit még Ciarrapico ígért meg nekem. Persze bizonyos azért nem lehetek ebben, egyrészt mert ezt a problémánkat nem nagyon vitattuk meg, másrészt pedig nem kis pénztől estem el, hiszen lemondtam a szerződés szerint a Romától nekem járó járandóságaim egy részéről is. Ennek ellenére valami nem volt rendben a kapcsolatunkban. Egy idegennek éreztem magamat, akit csak megtűrnek maguk között. Pedig sohasem húztam vissza a lábamat a Romáért."Sensi és Giannini amúgy sem túl jó kapcsolata tovább romlott 1994. március 6-án. A derbi napja volt, Lazio-Roma. Signori találatával hamar megszerezte a vezetést a Lazio. A szünetben aztán Mazzone a pályára küldte Francesco Tottit. Húsz perccel a vége előtt a fiatal játékos remek cselekkel tört be a tizenhatoson belülre, ahol csak szabálytalanul tudták megállítani. Tizenegyes! A labda mögé a kapitány Giannini állt, de lövését Marchegiani kiütötte, maradt az 1-0, nyert a Lazio. Franco Sensi a lefújás után dühösen a következőt mondta: "Aki a Lazio ellen büntetőt hibáz, az nem érdemli meg, hogy Roma mezt húzzon magára."Képzelhetjük, hogy mit érzett ezután a szavak után Giannini, egy római, Roma szurkoló, aki mindig különösképpen átérezte a derbik hangulatát, többször hatalmas verekedésekbe is keveredett a pályán. "Legalább én vállaltam a felelősséget és odaálltam a labda mögé. Azok a szavak nagyon bántottak, mert több év profizmusát tették semmissé. Mint szurkoló, nem is mint játékos voltam én is teljesen padlón. Sensi, mint embert akart akkor engem megsemmisíteni. Erről máig meg vagyok győződve." Két fordulóval később Foggiában állt vesztésre a Roma, a kiesés réme fenyegette a csapatot, aztán a 70. percben egy kipattanó labdát Giannini 17 méterről nagy erővel bombázott a kapuba. Sírva rohant ki a szurkolókhoz, előttük rogyott össze, arcát a két kezébe temetve. A találkozó után megkérdezték tőle, hogy akkor ez a gól a békét jelenti-e az elnökkel, de ő csak annyit válaszolt: "Ez a gól a szurkolóké, csak az övék, ők végig kiálltak mellettem és a csapat mellett."
S ha már a városi, Lazio elleni derbik szóba kerültek, az egyik legemlékezetesebbet a Principe életében a következő, 1994/95-ös esztendőben játszották. Balbo, Cappioli és Fonseca góljaival 3-0-ra verték a sasokat. A találkozó után Giannini és Mazzone vezetésével hosszasan ünnepelt a csapat a Curva Sud előtt. "Kétségtelen, hogy a 3-0-ra megnyert derbinek megvolt a maga varázsa. De sokszor amiatt bánkódtam, hogy micsoda sportszerűtlen jelenetek zajlanak a pályán a két Lazio elleni mérkőzésünk alatt. Persze ebben én is ludas voltam. Egy csapatkapitány, aki a kék-fehérek elleni összecsapásokon gyakran elveszítette a fejét és elfelejtette, hogy hol is van a pályán a korrektség határa. Mindig erősebb volt nálam. Ők is, mi is kellőképpen felhúztuk magunkat és környezetünket már a meccs előtti hetekben, üzenetekkel, piszkálódással, harcot és csatát ígérve. A pályán a nyugalmat az idegesség, a feszültség, a rivalizálás váltotta fel. Így többször megesett, hogy kiállítottak vagy éppen nagy helyzetben hibáztam. Rómaiként talán jobban szenvedtem a többieknél, gyakran gondoltam, hogy a Roma a fővárosi labdarúgás egyedüli képviselője. Így teljesen magától értetődő volt, hogy néha összeverekedem velük. Azt például mindig előre lehetett tudni, hogy Bergodival megtaláljuk egymást és megcibáljuk egymás haját. Ő mindig rám utazott. Szerinte még az apám zavarta el a testvérét a Roma ifi csapatából és ezt többször a szememre hányta. A 3-0-ás mérkőzés visszavágóján, az utolsó városi rangadóim egyikén elhatároztam, hogy igazságot szolgáltatok. A félpályán voltam, éppen a labdát próbáltam fedezni. Láttam a szemem sarkából, amint közelít felém egy láziós, a számításaim szerint pont Bergodinak kellett lennie. Kinyújtottam hát a karomat és belekönyököltem. De sajnos célt tévesztettem, mert mögöttem Rambaudi állt, aki így a csúnya szabálytalanságom ártatlan áldozata lett. Mondani sem kell, engem persze egyből lezavartak a pályáról." A szezon végén a Roma az ötödik helyen zárta az évet és újra kijutott a nemzetközi színtérre.
Az 1995/96-os szezon volt az utolsó év Giannini számára a Roma mezében. Egy drámai év, nemcsak a sérülése miatt. Észrevette a környezete és néhány társa közönyét. "Az Inter elleni mérkőzés után, Milánóból hazafelé értettem meg, hogy csak teher lettem. A vezetőkkel előforduló viták mellett, megosztott lett az öltöző, a csapat is, aminek az egységéért pedig Mazzone oly sokat dolgozott és fáradozott. Azon a meccsen éreztem, hogy egyesek már nehezen viselik a jelenlétemet. Ezt nyíltan megmondtam az edzőnek is, kértem, hogy hagyjon ki a csapatból. Ő ezt nem akarta, s a szakadék még nagyobb lett. A fülembe jutott, hogy főleg Balbo és Fonseca volt ennek a hadjáratnak a hátterében. Nem nagyon akartam elhinni, mert ugyan nem jártam velük össze, de a tisztelet úgy érzem nem hiányzott részemről feléjük. Balbóval aztán tisztáztuk a dolgokat, de csak vele. A Roma-Cagliari mérkőzésen a szurkolók egy kiírást emeltek a magasba, amiben elhatárolódtak a két játékostól. Ezt követően egy argentin újság azt adta Balbo szájába, hogy én fizettem azért a kiírásért. Aztán Trigoriában mondtam neki, hogy beszélnem kell vele. Azt akartam neki mondani, hogy sosem vetemedtem egy ilyen gaztettre, s a pénzemet jobb dolgokra költöm, s nem arra, hogy hadba állítsam a szurkolókat egy társam ellen, aki ugyanazt a munkát végzi, mint én."
Egyetlen komolyabb sérülését is az utolsó idényében szedte össze. "Mindig szerencsés voltam. Tizenöt Rómánál töltött évem alatt elkerültek a súlyos sérülések. Persze kisebb problémák voltak, egyszer a térdem, kisebb húzódások, de mind olyanok, amik néhány nap alatt rendbe is jönnek. Csak az utolsó idényem alatt hiányoztam többet, négy hónapot. Októberben, a Parma ellen, az Olimpicóban a szünetben fájdalmat éreztem a combomban. Szóltam Mazzonénak is. Alicicco doktor is azt javasolta, hogy pihenőre van szükségem." Négy hónap kezelés, magány, csönd, titkok és rejtélyek. Elterjedt ugyanis az a hír, hogy Giannini már rég egészséges és játszhatna is, de Sensi és a vezetőség nyomást gyakorol az edzőre, nehogy a csapatba rakja a Principét. Giannini pedig megértette, hogy a pályafutása a Románál véget ért. A társakat behívták, hogy tárgyaljanak a szerződésről, a hosszabbításról, de a kapitányt bizony nem hívta senki. A felek között akkor állt csak helyre a béke, miután bejelentették, hogy az idény végén Giannini az osztrák Sturm Graz csapatához igazol. "Kaptam egy levelet is, amiben megköszönték nekem mindazt, amit a csapatért tettem az évek során és kaptam egy arany medált is, rajta egy farkassal, amin az AS Roma kifejezte nekem a háláját. Természetesen örömmel fogadtam el és meghatottsággal Sensi elnök ajándékát és kedves szavait, szép gesztus volt az egyesülettől. Kicsit kivételezettnek is éreztem magam, mert a múltban nálam nagyobb bajnokoknak sem adatott ez meg."

Közben tavasszal, március 19-én a csapat a Slavia Praga ellen játszott az UEFA Kupában. Az első mérkőzésen a csehek irreális talajú, jeges pályán két góllal nyertek. A visszavágón a Roma 7 perccel a lefújás előtt csak egy gólt dolgozott le a hátrányból. De ekkor Carboni végzett el egy szabadrúgást, a Principe érkezett, fejjel csúsztatott és két gólosra növelte a csapat előnyét. Az utolsó gól, utoljára rohant ki a Curva Sud elé, s talán szimbolikus, hogy pont Francesco Totti üldözte őt, akinek jelképesen átadta a stafétabotot. Hogy Di Bartolomei és Giannini után, a Romának majd egy újabb római, Roma szurkoló csapatkapitánya legyen.

A hosszabbításban aztán újabb gólt szerzett a Roma, de percekkel a vége előtt a csehek is találtak egy gólt, s jött a drámai vég, a kiesés az idegenben lőtt gólokkal. Utoljára 1996. május 5-én öltötte magára a Roma varázslatos mezét. A csapat Firenzében játszott, nyert is remek játékkel 4-1-re a lilák ellen.

Giannini sárga lapot kapott, jött az eltiltás, így nem tudott a következő, Inter elleni mérkőzésen búcsúzni a közönségtől hazai pályán. A szurkolók viszont nagy szeretettel búcsúztatták Gianninit és a szintén távozó Mazzonét is. Véget ért a Herceg 15 éves, felejthetetlen római pályafutása. "Az, hogy a fővárosban születtem és tizenöt éven keresztül egy mezt viseltem, nem hiszem, hogy a javamra vált. Persze sokszor én magam voltam, aki visszautasítottam a papíron nagyobbnak tűnő csapatokhoz szerződésemet, ahol esetleg többet is nyerhettem volna három Olasz Kupánál, és ahonnan tovább lehettem volna a válogatott tagja. Sok játékos két év után már szükségét érzi a váltásnak, én nem így voltam, mert a Romának nemcsak a sportolója, hanem a szurkolója is voltam és leszek is mindörökre. Ha visszamehetnék az időben, mindent ugyanígy csinálnék, beleértve azt is, hogy nem vennék részt az elnökök és vezetők nagy rendezvényein, csakhogy megmutassam magamat. Az élet megy tovább, mondta búcsúzóul Sensi, miközben magához ölelt. Ebben én is biztos vagyok, feleltem. A labdarúgásban már nincsenek szimbólumok. Az utóbbi években nagy változások történtek, a labdarúgók címlap, reklám- és image-figurák lettek, de elveszett ezzel a naivabb, spontánabb arcuk, az igazi, őszinte érzések a szurkolókkal. Pedig ha nem lennének a szurkolók, a futball iparágának elsőszámú működtetői, a labda bizony hamar leeresztene. Emelt fővel távozom, talán valaki majd emlékezni fog egyszer arra, hogy én is jóban vagy rosszban valamit hozzátettem az AS Roma történetéhez."