asroma.hu

Az 1990/91-es egy hihetetlen, emlékezetes, eseménydús, szomorú és ugyanakkor örömteli idény volt a Roma életében. A csapat kispadjára az egy éves pihenője után Ottavio Bianchi ült le, bár a közönség, a szurkolók szerették volna, ha marad az előző szezonban nagy kedvenccé vált Gigi Radice. A bajnokságban a vörös-sárgák csak a középmezőnyben végeztek, viszont megnyerték az Olasz Kupát és felejthetetlen sorozat után döntőt játszottak az UEFA Kupában, ahol az Inter nem kis szerencsével győzte le két mérkőzésen a farkasokat. De egy szomorú esemény árnyékolta be az idényt, 1991. január 19-én elhunyt Dino Viola, a Roma történetének legnagyobb és legjobban szeretett elnöke. Ráadásul Giannini kapcsolata az új mesterrel, Bianchival sohasem volt felhőtlen. Az edző Genovában még arra is vetemedett, hogy levegye Giannini karjáról a csapatkapitányi szalagot. "De ennek a döntésnek, s minden történésnek a hátterében az állt, hogy vele sohasem tudtam jól kijönni. Pedig az összes többi edzővel nem volt nehéz megtalálni a közös hangot. Vele már az elejétől kezdve feszültség volt közöttünk. Én a világbajnokság után népszerűségem csúcspontján voltam. Talán ez is zavarhatta őt. Pedig Nápolyban Maradonával és az ő hangulatváltozásaival, zsörtölődéseivel sem lehetett könnyű dolga, mégse jutott soha oda, hogy levetesse róla a csapatkapitányi szalagot. Az elején Völlert, Bertholdot és Hasslert is nehezen viselte, három világbajnokot. Egy nap elegem lett és mondtam, hogy beszélni akarok vele, neki is van mondanivalója, felelte. Viola mögött védve érezte magát és ezt kihasználta, próbálta felemelni a hangját a gyengékkel. Kirakott a csapatból, de magyarázatot kellett volna adnia, különösebb ok nélkül taposott belém. Elterjesztette, s ezt néhány lap meg is írta, hogy én vagyok a legjobb "félkész" középpályás a világon. Ez nem kis sebet okozott nekem."

Az 1991/92-es idényben is Ottavio Bianchi irányította a Roma munkáját. Közben Dino Viola után Giuseppe Ciarrapico ült az elnöki székbe. A csapat idő előtt búcsúzott az Olasz Kupából és Kupagyőztesek Európa Kupájából is. A bajnokságban sikerült megnyerni az utolsó öt találkozót, s így végül legalább egy UEFA Kupás helyen zárta a szezont a Bianchi legénység. De Peppe kapcsolata az edzővel továbbra sem javult. Egyes újságírók klikkekről kezdtek duruzsolni a Roma öltözőjében, Giannini és Bianchi osztotta meg a csapatot. A játékos mögött néhány idősebb, karizmatikus társ sorakozott fel, Cervone, Carnevale, Tempestilli vagy éppen Völler, bár a német szerette kerülni a konfliktusokat. S persze a közönség, a szurkolók.

"Nem számíthattam Bruno Conti támogatására sem, hiszen őt is elzavarta a tartalékok közé az edző még az előző szezonban. Vele pedig csodálatos volt a kapcsolatom, talán mert mindketten saját nevelésuű játékosok voltunk, egymástól néhány kilométerre születtünk, mindketten a látványos labdarúgás hívei voltunk. A nehéz időkben mindig próbált engem vigasztalni, pedig neki is szüksége volt valakire, aki vigaszt nyújt neki. Ha én lettem a Roma csapatkapitánya, azt főként neki köszönhetem. Őt Eriksson fosztotta meg a kapitányi karszalagtól, de ő maga is rájött, hogy a pályán heves és lobbanékony természete miatt az a szalag csak bajt okoz neki. Emlékszem, hogy Barcelonában, egy feszült hangulatú barátságos mérkőzés után, ahol többször is összekülönbözött a játékvezetővel, Conti maga dobta be a törölközőt. Mester - mondta a svédnek, tegyen nekem egy szívességet, vetesse le rólam ezt a szalagot, mert ezzel nem tudok nyugodtan játszani." Bruno Contin kívül még egy valaki nagyon hiányzott Giannininek, különösen a nehéz időszakaiban. Dino Viola. "Körbenéztem, és csak az ürességet láttam magam körül. Az új elnöknek, Ciarrapicónak ezer más problémája is volt a csapat mellett és egyre kevesebb ideje jutott velünk foglalkozni. Ezt fájó szível mondom, mert vele egyébként jó kapcsolatom volt és vele hosszabbítottuk meg a szerződésemet újabb négy évre. De Viola mégis más volt, más jellegű elnök. Nem voltak cégei, üzletei, amikre figyelnie kellett, ő minden erejével csak a csapatnak szentelte. A halála mindannyiunk számára komoly trauma volt. Tudtuk, sokat szenved, de szívünk mélyén valahol reméltük, hogy az erős kisugárzása és szervezete legyőzi a betegséget. Nagyon szerettem őt, számomra egy második apa volt. Az ő ténykedése alatt formálódtam emberként és játékosként egyaránt, tiszteltem, hogy mindig ellenáll a többi csapat megkeresésének, lehetett az a Napoli, az Inter vagy a Sampdoria. A Roma csapatkapitányaként szerettem volna sok mindent ajándékozni neki, nem csak az Olasz Kupát. Azért a sok áldozatért, lelkesedésért, munkáért, amit ebbe a csapatba fektetett, legalább másik két bajnoki címet érdemelt volna. A legszebb dolog, ami hozzá kötött, az egy őszinte, sohasem önző barátság volt. Mint ahogy több csapattársamhoz is hasonló szálak fűztek. A győzelmek, a sikerek a végén számok maradnak csak almanachokban, könyvekben. Elárulják, hogy egy idény sikeres vagy éppen csalódásokkal teli volt. De a csapattársakhoz vagy egyes vezetőkhöz fűződő kapcsolat nem mérhető számokban vagy mennyiségben és nem is találja meg őket senki a könyvek lapjain."