Így látta Alessandro Florenzi a kapcsolatát Francesco Tottival, a klub legendájával.

Rómában születtem és nőttem fel. Mint minden kissrác az utánpótlás csapatoknál, vasárnap kimegyek a stadionba, hogy láthassam az én hőseimet. Az első emlékeim Francescóval kapcsolatban is ebből az időszakból származik: akkoriban láthattam őt pár méterrel magam mellett, mint hús-vér embert; hihetetlen volt, a játékos egy teljesen más bolygóról.

Ahogy idősebb lettem és haladtam előre a ranglétrán, végül elkezdtem a Primaverában focizni. Néha alkalomszerűen megkértek, hogy csatlakozzak az első csapathoz és edzek velük. Nehéz volt érzelmek nélkül megállni, hogy Tottival játszhatok. A szupersztárok képesek akár egy pillantással is megrémiszteni az embert, de Francesco mindig brilliánsan könnyűvé tette a dolgunkat. Csodálatosan értett ehhez, sokszor ehhez elég volt csak egy vicces megjegyzés és mindjárt úgy érezted, mintha a legjobb barátod lenne.

Az én Serie A debütálásomnak részese volt Francesco is. 2011 május 22-én a szezon utolsó meccsén, mielőtt egy évre kölcsönbe a Crotonéhoz mentem volna. Montella megadta a lehetőséget, hogy a bajnokság utolsó meccsén pályára léphessek a Sampdoria ellen. A meccs végefelé az edző szólt, hogy beállok és Francesco volt az, akit váltottam. Ő volt a csapat jelképe és én őt váltottam, az első Serie A-s meccsemen. Az a pillanat örökre az emlékezetemben marad, ahogy édesapámnak, édesanyámnak és minden rokonomnak is.

Látták, hogy a lehető legjobb módon vált valóra az álmom.

Egy év után visszatértem Trigoriába a Crotonétól és a csapatkapitányhoz fűződő kötődésem erősebb és erősebb lett. Miután mindketten rómaiak vagyunk, Daniele De Rossival kiegészülve, egy igazán különös kapcsolat alakult ki közöttünk. Mindig is nagyon sokra tartottam és ez az idő múlásával csak nőtt.

Emlékszem, hogy a barátságunk igazából egy repülőúton kezdődött, amikor a felkészülési időszakban Amerikába repültünk. Az volt az első felkészülési időszakom, az első utam az Atlanti-óceánon át, és eléggé lassan telt az idő. Hogy ne unatkozzunk, kártyázni kezdtünk. Ekkor kezdtünk el beszélgetni és érezni lehetett, hogy kezd egy kötődés kialakulni. Nagyon értett ahhoz, hogy miként érezd magad otthon, hogy ne érezd magad kényelmetlenül, akár egy viccel, vagy csupán egy pillantással. Amikor sikerült betörnöm a Roma első csapatába, igazán remek csapattárs volt.

A második csodálatos római pillanatomnak is részese: Az első gólomat az ő gólpasszából szereztem. 2012 szeptember 2-án az Inter ellen játszottunk a San Siroban. Szóval elég szerencsés vagyok ahhoz, hogy kimondjam, Francesco kulcsfontosságú volt a két legnagyobb dologban, amiről egy kissrác a futballban álmodozhat: játszani az első csapatban és gólt szerezni éles tétmeccsen.

Az évek során Totti a legnyugodtabb ember maradt, akit valaha ismertem. A pályán kívül egy kicsit szégyenlős és visszafogott, amit talán nem is várnál tőle. Szereti a szabadidejét a családjával tölteni és azt hiszem, hogy igazából a római emberek tették ilyenné: mert nem könnyű neki egyszerűen kimenni az utcára, hiszen azonnal elkerülhetetlenül a legnagyobb látványosság lesz. Szerintem ez mindig így lesz.

Nekem nagyon könnyű volt egy csapattársból baráttá válnom, de ez hogy őszinte legyek, nagy részben neki volt köszönhető, különösen az elején, amikor iszonyatosan zavarban voltam a jelenlétében.

Nincs elég idő, nincs elég szó arra, hogy róla beszéljek: mert csak fel kell elevenítened a pályafutását, a cseleit és a góljait. Annyit tudok csak mondani, hogy ő egy páratlan, kivételes játékos, ilyen több nincs. Talán a legnagyobb  tulajdonsága az, hogy még hátul is van szeme, ilyen pedig nagyon ritka a mai futballban. Másoknál sokkal hamarabb lát dolgokat az intelligenciája pedig páratlan ebben a sportban.

Ahogy már mondtam, a csapat, a város és felém a nyitottsága annyira speciális volt.

Amikor a Romáról beszélsz, akkor Francescoról beszélsz. Nem kell két órát eltöltened a városban ahhoz, hogy rájöjjél: ha a fővárosra gondolsz, akkor az első név, ami az eszedbe jut, Totti.

Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy mind a szakmai, mind a magánéletben keresztezték egymást az életútjaink.