A bosnyák játékossal a theplayerstribune.com készített interjút, amiben Dzeko mesélt a gyerekkoráról, a Cityvel elért bajnoki címről, és a Romáról.

Még nincs vége

Kész, vége...

Csak erre tudtam gondolni, miközben a kispadról néztem a meccset.

A meccs előtt már mindenki azt gondolta, hogy a Manchester City lesz a bajnok. Tudtuk, hogy a QPR a kiesés elkerüléséért küzd, de mi igen erősnek éreztük magunkat. Mindössze annyit kellett tennünk, hogy legyőzzük őket, és megnyerjük a Premier League-et. Senki nem gondolta, hogy elveszíthetjük. Minden a kezünkben volt. Szóval elkezdődött a meccs, és minden nyugodt volt, aztán bumm - 39. perc, Zabaleta betalált. Félidőben 1:0 ide. Már szinte kezdtem megnyugodni, azt gondoltam, "Szinte már bajnokok vagyunk."

Majd 3 perccel a második félidő kezdését követően a QPR kiegyenlít. A semmiből.

7 perccel később 10 emberre fogyatkoznak, aztán ki tudja hogyan, de megint szereznek egy gólt. Mindez 18 perc alatt történik. Bumm, bumm, bumm. Őrület.

Emlékszem, a második góljuk után Roberto Mancini ott állt az oldalvonal mellett, totál ideges volt, és mindenkivel kiabált "B*zd meg! Gyerünk! B*zd meg!" Nem igazán tudtam, hogy kihez beszél, szerintem inkább csak káromkodott.

Akkor azt hittem, végünk. Totál úgy tűnt, hogy senki nem képes megbirkózni a teherrel, mintha mindannyian kifulladtunk volna. Egy remek szezon után úgy tűnt, hogy egy meccsen elveszítünk mindent. Végül Mancini engem is a pályára küldött, megpróbáltunk mindent, de semmi nem jött össze. Néha ilyen a futball. A labda mindig mellé ment.

89. perc, 90. perc...végünk.

Jött a hosszabbítás, és ha jól emlékszem, 5 percet hosszabbított a játékvezető. Ha PlayStation-ön játszol, és a 91. percben még 2:1-re vesztésre állsz, szinte sosem nyersz már. Akkor már vége. Most viszont menni kellett előre, megpróbálni a lehetetlent.

Aztán szöglethez jutottunk. David Silva végezte el. A beívelésből gólt fejeltem, nagyjából úgy 91:20 körül. Üvöltöttem mindenkihez, hogy "Gyerünk! Gyerünk!", ahogy futottam vissza a labdával a hónom alatt a középkezdéshez. Még van 2-3 perc. Lehet, hogy még nincs vége mindennek?

A többit már mindenki ismeri. Nem tudom, hogyan sikerült megcsinálni. Biztos, hogy valaki fentről megadta a lehetőséget arra, hogy túléljük ezt. Az emberek nagyon sokszor kérdezgetnek Aguero góljáról, hogy miként éltem meg a pályán. Hogy őszinte legyek, a legerősebb érzelem a megkönnyebbülés volt. Nem tudjátok elképzelni, milyen megkönnyebbülést jelentett az a gól. Egész évben keményen dolgoztunk, jól teljesítettünk, és másodpercekre voltunk attól, hogy mindent elveszítsünk.

44 év után az első bajnoki címe volt ez a Citynek, ráadásul így sikerült megnyerni. Őrület. Az a meccs megmutatta nekem, hogy sem a futballban, sem az életben soha nem szabad feladni. Ha feladod, véged. Nekünk végünk volt, és a semmiből jöttünk vissza.

Az öröm részeként emlékszem vissza azokra, akikkel együtt lettem akkor bajnok. Aguero, Silva, Yaya, Kompany, és természetesen Mario Balotelli, aki tényleg jó srác volt. Néha a média képes volt kicsinálni őt a semmiért, amit nem is értettem. Mint valami filmsztár, legyen az jó, vagy rossz szerep, mindig Mario volt az. De ettől még nagyon jó arc volt.

Nekem is szerencsém volt, mert ott volt mellettem Kolarov és Savic, akik hozzám hasonlóan a Balkánon nőttek fel. Különös büszkeség a Premier League-ben szerepelni, bajnoknak lenni egy olyan játékosnak, aki onnan jött, ahonnan mi. Emlékeztek, én Szarajevóban születtem a 80-as években. A háború alatt sokszor volt olyan, hogy abba kellett hagynunk a focit az utcán azért, mert megszólaltak a szirénák, nekünk pedig menekülnünk kellett, el kellett bújni.

Kisgyerekként nem igazán érted és érzékeled a veszélyt. 6 évesen tudtam ugyan, hogy mi történik, de őszintén, nem nagyon gondoltam rá. A szüleim gondoltak rá sokat, és aggódtak eleget miatta. Ők voltak azok, akik számára hatalmas terhet jelentett. A szüleim nélkül nem lett volna az életem olyan, amilyen volt. 4 év után vége lett a háborúnak, de minden megsemmisült. Nem marad a városból semmi. Emlékszem, mikor apukán elvitt az első edzésre a Željezničarban, és két különböző buszra kellett szállnunk, plusz egyszer villamosra. Több mint egy órába telt, mire odaértünk, mi pedig egy középiskolában edzettünk, mert a klub stadionja szintén megsemmisült. Ennek ellenére az édesapám dolgozott, engem pedig minden egyes nap elvitt az edzésre, és amikor vége lett az edzésnek, mindig egy banánnal várt.

Még a legrosszabb időkben is megpróbáltak nekem és a testvéremnek mindent megadni.

Mindenkinek vannak álmai. De azokban az időkben, amikor az országot újraépítették, lehetetlenség volt többre gondolni. Emlékszem, már annak örültem, amikor először tudtunk úgy focizni, hogy nem szólaltak meg a szirénák, nem volt veszély, nem volt semmi. Csak a foci. Ha volt egy álmom, akkor az az volt, hogy a Željezničar felnőtt csapatában játszhassak. Ez elsősorban azért volt, hogy az apám büszke legyen rám, mert belőle sosem lett profi játékos, pedig egész életében játszott. Emlékszem, 17 éves voltam, amikor a helyi bevásárlóközpontban voltam vele egy sima napon. Már nem emlékszem, hogy mit vettünk. Aztán hirtelen az egyik edzőm hívott, aki ennyit mondott: "Holnap a felnőtt csapattal kezded meg a felkészülést."

Körülnéztem, elmondtam apámnak, aki totál megzavarodott.

Ezt hajtogatta: "Ki? Miért? Mikor? Kivel? Mi????"

Nagyszerű érzés volt ezt vele átélni, hiszen ő volt az, aki a kezdetektől ott volt mellettem. De tényleg, a háború után minden egyes edzésre együtt mentünk. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer majd Németországban, Angliában, vagy Olaszországban fogok játszani. Nekem akkor a Serie A volt a legfelső szint. A 90-es években nagyon sok jó játékos szerepelt ott, nagyon szerettem például Sevcsenkót. Kissrácként az egyik ifi edzőm Sevcsenkónak hívott engem, mert azt mondta, hasonlítok rá. Nagyon tetszett, mert hősként néztem fel rá.

Sosem felejtem el, amikor 2008-ban a Wolfsburg játékosaként Seva ellen játszottam. A Milánnál volt kölcsönben, és a San Siróban játszottunk. Hihetetlen volt. A meccs előtt elkaptam a kijáróban, és rákérdeztem, hogy cserélhetünk-e mezt majd a meccs után.

Ezt válaszolta: "Persze, semmi gond."

Semmi kétség, biztosan feltűnt neki, hogy mennyire tisztelem, mert félidőben megkeresett, és odaadta a mezét. Meg sem várta a meccs végét. Erre mindig emlékezni fogok. Ezek azok a pillanatok, amik igazán különlegesek.

 

Nagyon vicces, mert számos országban futballoztam már, de csak itt, Rómában éreztem azt, hogy otthon vagyok. Persze Bosznia és Szarajevó lesznek mindig az igazi otthonom, de Róma ott van a második helyen. Számomra az az otthon, ahol jól érzem magam, ahol csak a futballra gondolhatok, ahol nincsenek más problémák, és ahol a családom is boldog. A Serie A-ba akartam igazolni, hogy megismerjem a nyelvet, és most már sikerült itt valami egészen szépet felépítenem.

Az emberek mindig azt kérdezik, hogy mi a különbség az olasz és az angol bajnokság között. Az angol foci nem szól másról, csak a sebességről, a sebességről, és a sebességről. Itt meg nincs más, csak taktika, taktika és taktika. Bámulatos, hogy mennyit tanultam a Serie A-ban eltöltött 3 év alatt. Minden egyes apró részletre gondolnak. De a legcsodálatosabb dolog, hogy egy olyan legendát, mint Francesco Totti, a barátomnak mondhatok. És minden alkalommal elmondom neki, hogy bárcsak a pályafutásom korábbi szakaszában a Roma játékosa lehettem volna, mert rengeteg gólhoz segített volna hozzá. Brutálisan sokat fejlődtem abban a pár szezonban, amíg vele játszottam. Ő mindent lát az edzésen, és képes oda, abba az üres részbe passzolni a labdát, amire én nem is gondolnék. Nagyon örülök, hogy Olaszországba igazoltam, és hogy nagyon sokat tanultam az olasz fociról.

Tavaly a Bajnokok Ligájában nekünk is megvolt a saját QPR-pillanatunk. A Barcelona elleni negyeddöntő volt azon meccsek egyike, amit megmutathatsz a srácoknak, és mondhatod: "Nézd meg ezt a meccset, és meglátod, hogy sosem szabad feladni." Az első meccsen kikaptunk 4:1-re. A Barcelona ellen kikapni 4:1-re, nézed a pályát, és azon jár az agyad, hogy véged.

Aztán a visszavágón hazai pályán kis szerencsével, de sikerül korán - talán az 5., vagy 6. percben - megszereznem a vezetést. A közönség pedig elkezdett minket feltölteni energiával. Aztán jött a második félidőben a büntető. De Rossi pedig belőtte. A kapus majdnem elérte, de De Rossi olyan erővel rúgta meg, hogy az bement. Ekkor elkezded érezni belül, a véredben, hogy "Talán? Meglehet?"

Mentünk előre, mint az állatok, kiadtunk magunkból mindent. Mint 2012-ben, most is üvöltöttünk, hogy "Gyerünk! Gyerünk! Gyerüüünk!!!"

Aztán, a 82. percben Manolasz befejelte a harmadik gólt. Hihetetlen.

Másnap reggel visszanéztem a meccset, és totál úgy tűnt, hogy akár 5, vagy 6 gólt is szerezhettünk volna könnyen. Durva ezt kijelenteni, amikor egy olyan csapattal játszol, mint a Barcelona, de ez nem csoda volt. Nekik szinte semmi lehetőségük nem volt. Egyszerűen mesterfokon játszottunk, taktikailag tökéletesen.

Végünk volt, aztán visszatértünk az életbe. Ez megtörténhetett Manchesterben, és Rómában is. De megtörténhet bárhol a világon, ilyen a futball.

32 éves vagyok, és nem tudom, hogy mi lesz a következő lépés. Szeretném Boszniát kivezetni egy újabb nemzetközi tornára. Nagyon büszke vagyok arra, hogy 2014-ben sikerült ez. Képzeljék el, hogy Bosznia első alkalommal szerepelhetett világbajnokságon, a Maracanaban mutatkoztunk be Argentína ellen. Egy álom vált valóra. Abban bíztunk, hogy képesek leszünk megakadályozni Messit a gólszerzésben.

A világbajnokság után egyértelműen éreztem, hogy valami megváltozott otthon. Amikor én kicsi voltam, akkor Boszniában a példaképek mindig külföldi játékosok voltak. De most, ha visszamegyek Szarajevóba, a kissrácok már a bosnyák játékosokról beszélnek, mint például Miralem Pjanic, és ennek nagyon örülök.

A háború után mi az a generáció voltunk, akiknek egyszerű álmai voltak. Mi csak békében szerettünk volna focizni. Most megvan a saját játékom, és megvan a béke is. Ez az életem, a futball. Mindig játszani akarok, és minden meccset látni akarok, de komolyan. Néha a feleségem azon kap a hálószobában, hogy már megint Serie A, Premier League, vagy valamilyen meccset nézek a tévében, és azt kérdezi: "Nem elég még a fociból?"

Én csak mosolygok. Mostanra már tudja a választ. Nem, természetesen sosem elég.

Forrás:

Címkék: AS Roma, Dzeko, interjú