asroma.hu

Hallani szülők miatt kettészakadt pályafutásokról, apákról vagy anyákról, akik nem támogatják fiuk sportpályafutását. Ez nem fordulhatott elő a Giannini családban, ahol az édesapa, Gildo a Roma ifjúsági csapatai mellett dolgozott edzőként. Édesanyja, Assunta, különösen szívesen emlékszik a mama házi készítésű tésztáira. Harmonikus környezetben nőtt fel és feleségével, gyerekeivel is irigyelnivaló a kapcsolata. "A feleségemnek, Serenának erős jelleme van, olyan, mint az enyém. Mégis nagyon ritkán különböztünk össze valamin, munkán vagy egyéb dolgokon. Sosem akart zavarni vagy beleszólni a pályafutásomba, a stadionba is nagyon ritkán jött ki, hogy megnézzen. Első alkalommal az 1990-es világbajnokság alatt jött ki az Olimpiai stadionba, amikor már három éve házasok voltunk. Castelgandolfóban ismertem meg egy diszkóban, ahová a barátnőivel érkezett. Tizennyolc éves voltam, ő valamivel kevesebb. Megfogott egyből a mosolya, az egyszerűsége. Persze igazából még kislány volt. Felkértem őt táncolni. Egy Antonello Venditti szám alatt egy puszit nyomtam az arcára, s többet el sem hagytuk egymást. Egyből elkezdtünk összejárni, mentem hozzájuk udvarolni, egy nyugodt, dolgozó család volt az övé. A szülei úgy fogadtak engem, mintha a fiuk lennék. Öt év után házasodtunk össze."

Az esküvőjük előtt még 1985-ben interjút készített az irigyelt jövendőbeli feleséggel, Serenával a La Roma magazin újságírója.
- Hogy fogadta őt a családod?
- "Az elején voltak kétségeik, számtalan tanáccsal láttak el. De én magam is kérdésekkel voltam tele, nem ismertem a labdarúgás világát és nem akartam hibát elkövetni. De már minden a legnagyobb rendben, a szüleim fiukként fogadták Giuseppét és a fenntartásaik is már a múlté."
- Mindig szurkoló voltál vagy csak azután lettél az, hogy megismerted őt?
- "Őszintén be kell vallanom, hogy előtte inkább a Lazióval szimpatizáltam, felesleges lenne hazugságokat mesélni. De ma sem mondanám magamat nagy Roma szurkolónak, csak Giannininek drukkolok és kész."
- Hogyan töltöd a szabadidődet?
- "Nem sok van belőle, amióta együtt vagyunk. Későn érek haza az iskolából ebéd után tanulok, majd megérkezik Giuseppe és utána együtt vagyunk. Azelőtt sokkal sportosabb voltam, úsztam és gimnasztikáztam."
- Mit csinált Giuseppe az első fizetségekkel?
- "Vett magának egy kocsit, egy Volvót. De igazából nincsen sok szeszélye. Most a lakásra gyűjtünk, ahová majd együtt költözünk."
- Már le van fixálva az esküvő napja?
- "Még nem. Egy biztos, csak azután házasodunk össze, miután én befejeztem a tanulmányaimat, vagyis 1986 előtt biztosan nem. Most a negyedik évet végzem, egy év hiányzik még a diplomához."
- Giuseppe vallásos?
- "Nagyon. Mindig együtt megyünk a misére, ha a futball elfoglaltságai ezt megengedik."
- Foglakozik a politikával?
- "Nem nagyon. Persze rendszeresen olvassa a napilapokat, hármat, négyet is, mindenről informálódik, de nehéz elképzelni, hogy beálljon valamelyik párt sorába."
- Rossz tulajdonságai?
- "Nincs ilyen. Azaz talán van neki, de bocsássátok meg nekem, ezeket én nem látom."
- Szereti a jó konyhát?
- "Igen, nagyon szeret jókat enni és inni. De ezen a téren is igazi hagyományőrző, kedvenc étele a fettuccine tészta."
- Amióta Falcao elment, Giuseppe kezdő játékos lett. Nem féltek attól, hogy Paulo Roberto esetleg visszatér?
- "Nem igazán. Biztos vagyok benne, hogy tisztelik őt az edzők, s falcao mellett is találnának neki helyet az első csapatban."
- Mit köszönhet Liedholmnak?
- "Giuseppe számára olyan volt, mint egy apa, de szerintem, ha Liddas Rómában maradt volna, Giannini még mindig a kispadon ülne. Erikssonnal jobban mennek a dolgok, mindenki azt mondja, hogy egy remek edző és nagyszerű ember. A fiatal labdarúgóknak nagyon fontosak az emberi kapcsolatok is az edzőjükkel."
- A focin kívül milyen más sportokat szeret Giuseppe?
- " A Forma 1-et és a teniszt. Néha fog egy ütőt a kezébe, főleg nyáron, hogy mozogjon egy kicsit. A versenyautókért viszont tényleg rajong, elárulta nekem, hogy ha nem lett volna labdarúgó, mindent megtett volna azért, hogy versenypilóta lehessen."
- Remek a kapcsolata a szurkolókkal.
- "Tisztelik és szeretik őt az emberek, erről sokszor meggyozodtem. Persze a labdarúgásban az is benne van, hogy kikapsz és ilyenkor kritizálnak. Ezt én egyáltalán nem tartom helyesnek, de sajnos ez mindenhol így van."
- S a szurkoló lányok, rajongók?
- "Ebből elég sok jut neki, tudom jól. Őszinte vagyok, az elején elég nehezen viseltem el őket. Aztán persze próbáltam elfogadni a dolgot, s úgy tekinteni az egészre, hogy ez is a munkája velejárója."
- Elmúlt egy eligazolás lehetősége, de mit szóltatok volna hozzá?
- "Ő biztos, hogy nagyon megszenvedte volna a dolgot. Nagyon kötődik a családjához, az otthonához. De ennek a szakmának ezek a természetes velejárói, veszélyei. Én könnyebben viseltem volna, mindent elkövetnék, hogy mellette maradjak, és bármilyen célállomást elfogadnék."
- Vannak barátaitok a játékosok között?
- "Nem nagyon járunk össze. Esténként inkább szeretünk itthon maradni. De tudom, hogy Giuseppe mindegyik társával jó kapcsolatban van."
- Melyik tulajdonságokat viseled el a legkevésbé?
- "A képmutatást. Sajnos pedig sok van belőle."
- Mitől félsz a legjobban?
- "Általában az erőszaktól, különösen a drogoktól. Talán az a mai kor egyik legnagyobb problémája. Hamarosan saját családom lesz s tisztában vagyok vele, hogy milyen felelősséggel kell majd szembenéznem. De bizakodó vagyok."

Giannini családjának másik felét a barátok alkották, akibol nem volt sok, de azok igaz barátok. A biliárd partikról, a helyi kis bárból, a leghűségesebb társak Fratocchiéból, ami ráadásul pont a kevés laziós zónák egyike. "Egyszer egy elvesztett derbi után, fogadásból kék-fehér mezben végig kellett mennem a környék utcáin a többiek élcelődése közepette. Ennek a kis eseménynek a szervezője Angelo volt, egy arany srác, aki magát is félbe vágná, ha azzal másokon segítene. Habár ő nagyobb nálam, mégis szinte minden nap találkoztunk, s együtt tréfáltuk meg számtalanszor a többieket. Ha ő hív meg vacsorára, akkor minden másról lemondok és megyek. Giannino Mariani is szinte a testvéremnek számít, ő a környék hentese. A hét első napjaiban meg se szólalt ha a Roma kikapott, csak állt bús tekintettel, viszont felhőtlen jó kedve volt, ha nyertünk, s közben a Lazio esetleg kikapott. Aztán Giovanni és Tonino Celli, gyerekkori barátok, együtt játszottunk a bárban és Fratocchie terein. Akkor is összejártunk, amikor a nagybátyám műhelyében dolgoztam szerelőként. Egyszer sem veszekedtünk és az évek során csak megerősödött a kapcsolatunk. Többször a két Celli testvér lépett közbe és segített ki engem kellemetlen szituációkban."
A labdarúgás világából persze rengeteg a jó ismerős, de a volt csapattársak közül Peppe néhányukról emlékezik meg. "Ubaldo Righettivel voltam egy szobán Trigoriában és a szállodában, amikor utaztunk. Nagyon sajnálom, hogy a pályafutása a sorozatos sérülései miatt nem teljesedhetett ki. A Tempestillivel való barátságomról mindent tudtok, Serenával gyakran töltöttük a nyári szünidőt Szardinia szigetén Toninóval és feleségével együtt. Nagyon boldog voltam, amikor a kicsikkel megnyerte a bajnoki címet, majd amikor kinevezték őt csapatmenedzsernek. Bruno Conti? Mit mondhatnék olyat, amit nem tud már úgyis mindenki? Ha azt mondom, hogy nagyon nagy volt, még kicsinyítem is az érzéseket és tiszteletet, amit iránta érzek. Az emberi mivoltát nézve Bruno valóban kivételes, csakúgy mint a munkája terén is. Köszönettel tartozom neki a segítségért és bátorításért, amikor először kerültem az első csapathoz, amikor vita tárgya lettem és kétségbe vontak vagy a megható, szenvedélyes szavaiért, amikor ő is megtudta, hogy a kapcsolatom a Romával véget ér. Aztán Ciccio Graziani, az emberiesség és stílus nagy bajnoka. Sajnos már nem születnek nagyon olyan emberek, mint ő vagy Conti. S persze Dodo Chierico, meg Andrea Carnevale. Utóbbi egy igazi bolond volt. Már előzőleg is barátok voltunk, de a '90-es világbajnokságra való felkészülés alatt csak erősödött kettőnk jó kapcsolata.Sohasem fogom elfelejteni azokat a Carlo Ancelottival és a többi kékmezessel Covercianóban töltött estéket."

Nem felejtkezett el Francesco Tottiról sem. Egyszer az új idényre való felkészülés alatt Lavaronában magához hivatta az újságírókat és kinyilvánította labdarúgó végrendeletét. "Francsesco az én természetes örökösöm, erre mutat minden jel. Az én kívánságom az, hogy a 10-es mezben játszhasson, és majd ő lehessen a csapat kapitánya. Totti sok mindenben hasonlít rám, beleértve azokat a hosszú hallgatásokat és csöndeket, amik miatt esetleg más szemében cinikusnak vagy távolságtartónak tűnhet, holott csak a félénkségét mutatják." S persze nem maradhatnak ki a felsorolásból a szurkolók sem. A kapitány tiszteletére és búcsúztatására Róma egyik éttermében kisebb ünnepséget szervezett Giuseppe De Vivo, ismertebb nevén csak Peppone, aki több éven keresztül a Curva Sud egyik karizmatikus vezéregyénisége volt. Itt Giannini mesélt akkori lelkiállapotáról. "Későn, de még időben jöttem rá, hogy vannak, akik még mindig szeretnek. Ha erre előbb jövök rá, ha tudtam volna, hogy nem mindenki a másik oldalon áll, talán nagyobb erővel harcoltam volta. Az utolsó éveimben értettem meg, hogy a szurkolókkal a kapcsolatom nem szakad meg, ha visszavonulok, akkor is számíthatok rájuk, szenvedélyesek, őszinték, naivak, igazak. Mindig támaszt nyújt Fabrizio, vagy csak "Mortadella", Virgilio, vagyis "Er Pomata", Guido Zappavigna, Vittorio Trenta vagy Mimmo Spadoni. Mimmo a Telecom egyik munkása, képzelhetitek, hányszor zaklattuk őt a csapattársaimmal a telefonok miatt. Amikor felröppent a híre, hogy esetleg Japánban folytatom a pályafutásomat, ő felhívta a munkahelyét és előleget kért. Sürgősen pénzre van szükségem - mondta, mert van egy barátom, aki külföldre utazik, és nekem el kell őt kísérnem."

Eddig tartottak hát Giuseppe Giannini római évei. 1999 elején a Rosso&Giallo magazin készített egy interjút Róma Hercegével a játékos pályafutásának vége után. Ebben megjegyzik, hogy Dino Viola feleségének, Flóra asszonynak tiszteletére rendezett vacsorán látták beszélgetni egy asztalnál Gianninit és Franco Sensit. "Bocsánatot kért tőlem. Én próbáltam hideg maradni, mondtam, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat és hely bizonyos dolgok megtárgyalására. Azt válaszolta: értékelnem kéne a gesztusát, hogy felállt a helyéről és mindenki előtt ő jött hozzám beszélni. Majd azzal fejezte be: Trigoriában vár, hogy megbeszéljük a dolgokat." De az is kiderült a folytatásból, Giannini nem éppen pozitív és hízelgő véleményét ez az eset nem nagyon befolyásolta.
2000. május 17-én játszották Giannini búcsúmérkőzését az Olimpiai stadionban. Az eseményre több, mint 50 000 szurkoló gyűlt össze. A pálya egyik oldalán a volt romás csapattársak, Aldair, Conti, Desideri, Boniek, Völler, Di Mauro, Cervone és a többiek, a másik oldalon a volt válogatott csapattársak a Squadra Azzurra mezében, Zenga, Franco Baresi, Bergomi, De Napoli, Schillaci, Berti és Giannini is. Peppe persze mindkét csapatban játszott volna egy-egy félidőt. A feltételes mód oka egyszerű, a szünetben néhány szurkoló a pályára mászott. Miközben Peppe könnyes szemmel a Curva Sud alá vonult, a mikrofonból szólt Califano száma: L'Ultimo amico va via (elmegy az utolsó barát). Szóval sokan a pályára másztak, ölelgették, csókolgatták a Herceget, de néhányan elkezdték lebontani a kapukat, felszedni a pálya gyepét. Így akartak maguknak hazavinni egy kis emléket. Persze a második félidőre így már sor sem kerülhetett. Giannini egyrészről meg volt hatva az őt körülvevő szeretettől, másrészt ugyanakkor szomorúság is eltöltötte őt: "Nem így kellett volna, hogy véget érjen"- ismételgette.

S legvégül egy jelentéktelennek tűnő dolog, ami mégis talán említést érdemel, mert rengeteg szurkoló szerint nagyon sokat rontott Giannini megítélésén. Nemrég a Principe egy politikai párt emblémájával és saját fényképével teleplakátozta Róma városát. Az még senkit sem zavart volna, hogy Peppe politikai pályára tért, de a választási plakáton az AS Roma mez nagyon sokak szemét szúrta, sokaknak jobban fájt, mint a Lazio ellen kimaradt büntető.