asroma.hu

Giuseppe Giannini 1964-ben látta meg a napvilágot, az Örök Városban. "Nagy jövő áll előtted." S a jósnőnek igaza lett. "Szépfiú, gyere, szerencsét hozok neked, megmondom a jövődet." Giannini még kicsi volt, nem volt még Principe, nem volt Róma Hercege. De már akkor is tudta, hogy az életét a labdával, a labdarúgással szeretné majd összekötni. S ott a Via Appia Nuován, a hentesbolt mellett ehhez csak újabb megerősítést kapott. "Aznap is, mint ahogy ez néha máskor is előfordult, éppen kerültem az iskolát. Egy napra hagytam, hogy csak a társaim foglalkozzanak a számtannal és az irodalommal. Bementünk Rómába. Nem volt nehéz eljutni tőlünk a San Giovannihoz. A fiatal cigánylány bámult rám, megállított és mindenáron olvasni akart a kezemből. Sikereket és boldog jövőt jósolt, s azt mondta, hogy az agyam és a lábam fontos szerepet játszanak majd az életemben, sőt nem kevesebbet állított: az én agyam a lábamban van. Adtam neki ezer lírát, gyakorlatilag az összes pénzt, ami akkor a zsebemben volt, mert tetszett a jóslata. Különösen az a mondat ragadott meg: az agyam a lábaimban van. Órákig szinte csak szédelegtem. Nem meséltem el persze senkinek a dolgot, mert úgy gondoltam, hogy a cigány jósnők és látnokok csak a naiv, hiszékeny embereket verik át egy kis pénz reményében."

Édesapja Gildo a Viale Somalia közelében működtetetett egy bárt, a kis Peppe gyerekkorának jó részét ott töltötte. A haverok csak "Er Paperella"-nak (libácska) hívták a fiatal Gianninit a mozgása miatt, s mert a sokszor sáros, vizes pályákon is, ahol mások csak csúszkálnak, ő biztosan állt. Volt egy másik beceneve is: "Er Cinese", azaz kínai, a kissé mandulaformájú szemeinek köszönhetően. Capuccinók, kávék, sütemények és dohányfüst között teltek a napjai és persze a pályán, hiszen amint tudott, focizott. Aztán elköltözött a Giannini család a város egy másik részére, Fratocchiéba. "Itt kicsit össze kellett szednem magamat, a szülök állandóan rajtam tartották a szemüket. Sokat tanultam Don Vincenzótól is a helyi plébánián. Ráadásul ő csak akkor engedte meg, hogy focizzunk, ha a misére is elmentünk. Néhány kisebb probléma után, iskolát is váltottam és sikerült leérettségizni egy technikumban. Valamire csak jó lesz, gondoltam magamban, de szerencsére nem volt rá soha szükségem, és foglalkozhattam mással. Hálás vagyok Istennek, hogy a csaptelepek, tömítések, csavarok helyett egy érdekesebb, változatosabb munkám lehetett."
Piazza Epirio, híres a piacáról, de legfőképp a régóta ott álló, dicsőséges sportpályáról. Többek között egy bizonyos Francesco Totti is ott kezdte a pályafutását. Valaha a pálya az Almas (Appio-Latino-Metronio Associazione Sportiva) tulajdonában állt, ami mindig is híres volt arról, hogy nagy neveket és bajnokokat indít útjára. Giannini is hamar ezen a pályán találta magát. "A labdarúgás leginkább Fratocchiében nőtt közel a szívemhez, a San Giuseppe plébánián, majd a Santa Maria delle Mole pályán. Ezzel a csapattal vettem részt egy tornán Ciampinóban, s a Fratocchie ellenfele pont az Almas csapata volt. Volt persze egy példaképem is: Gigi Riva, szerettem cselezni, kötényeket osztogatni, s persze gólt lőni. A sok megfigyelő között ezen a tornán ott volt Naim Krieziu is, a Roma első bajnokcsapatának a tagja és Luciano Tessari, Liedholm segítője és jobb keze. Csak később tudtam meg, hogy mit is mondtak rólam a mérkőzés után. Beszéltek az apámmal és az Almas vezetőivel is, akiknek egyből a figyelmükbe ajánlottak. Közben a Bettini Quadraro csapata kölcsön vett engem egy franciaországi torna erejéig. Toulouseban és Párizsban léptünk pályára, hatalmas élmény volt. Tizenhárom éves voltam, de már eljutottam külföldre. Itt mondta Emidio Neroni edző, hogy olyan a mozgásom, mint egy hercegé. A francia kirándulás után két hónappal már az Almas játékosa voltam. Próbajátékon sem kellet részt vennem, kész volt már a szerződés, csak alá kellett írnom. Egy csütörtöki nap volt és azon a héten vasárnap már játszottam is a 16 éven aluliakkal az Almas mezében." 

Többek között egy bajnoki címet és Európa Bajnokságot nyert a 16 éven aluli válogatottal a három, az Almasban töltött év alatt. Közben egyre több szem szegeződött rá, egyre több játékos megfigyelő jött őt megnézni a nagy csapatoktól. Lazio, Roma, Milan. A piros-fekete klub meghívta Milanellóba Gianninit, itt lőtt is gyorsan három gólt. Az északi városban töltött egy hét végleg meggyőzi a szakembereket, akik tudták, hogy sietni kell, napok, órák, percek kérdése lehet a játékos sorsa. "Az Almas rajtam kívül másik két játékost is szeretett volna eladni, de a Milan csak engem akart. Egy 10-es számú mezzel térek haza, amit Gianni Riverától kaptam ajándékba. Várom a híreket. De közben a Roma, Viola elnök úr lecsapnak rám. Az apám meséli, hogy a Lazio is érdeklődik és Moggi is megtette a lépéseket. Én nem tudom elképzelni magamat sem laziósnak, sem milánosnak, pedig elég konkrét esély van rá, hiszen az Almasnál tulajdonosváltás van. De Giorgio Perinettinek sikerül még meggyőznie a leköszönő elnököt, hogy ne adják el a játékjogomat. Az új elnök, Aldo Tarascio szakítja meg a tárgyalásokat a Milánnal." Giannini egy éjszaka leforgása alatt az AS Roma csapatához igazolt. Giorgio Perinetti, az ifjúsági csapatok akkori felelőse sürgette Dino Violát és Nils Liedholmot. "A sors ismét az én oldalamra áll. Éjszaka két órakor Moggi telefonál az apámnak: halló, Luciano Moggi vagyok, bocsásson meg, de nem tudok tovább tárgyalni a fia szerződtetéséről, ugyanis egy órája már nem én vagyok a kékek sportigazgatója. A papa nem is kérdezősködött, bejött a szobámba és elmondott mindent. Még szerencse - tette hozzá." Pedig egy pillanatra még az a veszély is fennállt, hogy Giannini már serdülőkorában szögre akasztja focicipőjét. "Nem sokkal múltam tizenöt éves. Tanultam, de közben néha segítettem szerelőként a nagybácsi üzemében. Az apám Gildo ragaszkodott hozzá, hogy szerezzem meg az érettségit, de én sokkal jobban szerettem focizni és biliárdozni. Beszélt a tanáraimmal és rájött, hogy bizony nem minden stimmel velem kapcsolatban, különösen a jelenlétet illetően. Természetesen gyanút fogott, s meg is talált minket egy szalonban, ahová néhány perccel előtte érkeztem egy barátommal. Éppen a dákót fogtam a kezemben. Elég keményen le lettem tolva. Az apám közölte, hogy akár abba is hagyhatom az iskolát, de akkor a focit is el kell felejteni, mert reggeltől estig a nagybácsi műhelyében kell dolgoznom." A Roma az ifjú játékosért negyvenmillió lírát fizetett, ami akkor hatalmas összegnek számított egy tizenhat éves fiúért. A srác megérkezett Trigoriába, s Liedholm, aki értett a fiatalok nyelvén, egyből komoly próbatétel elé állította a Roma jövendőbeli csapatkapitányát. "Csütörtök délutánra hívtak meg. Csak cipőt vittem, mással nem kellett törődnöm. A zöld Almas-os táskámba beleraktam néhány holmimat is és sok reményt. A Frattocchiából Trigoriáig tartó út nagyon hosszúnak tűnt. Ha a Roma mégis meggondolja magát? Ha nem fog sikerülni? Persze a bejáratnál fogalmam sem volt, hogy hova is menjek. A kérés annyi volt: jelenjek meg Trigoriában. Na jó, de ott hol? Az ifik öltözőjében vagy a nagyokéban, ahol Falcao, Conti, Di Bartolomei és Pruzzo is készülődnek? Aztán találkoztam Perinettivel, egy kézfogás, rövid beszélgetés, majd bemutatott Liedholmnak. Mester, megjött a fiú az Almasból. Kicsit megijedtem annak a folyosónak a méreteitől. A svéd mester válaszából csak az utolsó szavakat értettem: szólj a szertárosnak, hogy adjon neki egy mezt és egy nadrágot." A Roma arany éveiben Liedholm mester különösen fontosnak tartotta a csapat hétköznapi edzéseit, a nagyok edzőmérkőzéseit családon belül valamelyik korosztályos csapat ellen. Rendszerint ezeken a találkozókon állt össze a fejében a hétvégi kezdőcsapat. Kezdődött tehát Peppe pályafutása a Románál. Beöltözött vörös-sárgába tíz társával együtt, és kiküldték őket a pályára a nagycsapat ellen. "Egy nagyon meleg csütörtök volt, a közönség elégedetlenkedett, mert a hétvégén kikapott a csapat. Emlékszem szinte mindenre, ami akkor történt, mintha ma lenne. Kicsit zavarodott voltam, de próbáltam összeszedni a bátorságomat. A pálya közepére vittek, nem voltak még meg a lelátók, csak a pályát elválasztó kerítés, mögötte egy-kétszáz szurkoló kiabált. A kis domboldalon Dino Viola állt, az elmaradhatatlan fehér esőkabátjával. A pályán Benetti volt a párom, aki nem sokkal később az edzőm lett az ifiknél. A másik csapatban ott volt Falcao is. Jól mozogtam a pályán, nem próbáltam brillírozni, Benetti nagy segítség. Liedholm hangját is néha hallottam, de ő inkább a nagyoknak osztott tanácsokat. Futottam, harcoltam, próbáltam úgy játszani, hogy észrevegyenek. A végén Liedholm szólt, hogy maradjak ott. Kezdődött a szertartás: a lövések. A svéd mester sohasem küldte zuhanyozni a csapatot anélkül, hogy előtte ne kellett volna gyakorolni a lövéseket. Álló helyzetből vagy éppen kapásból. Néha addig, amíg be nem sötétedett." Egy római, Roma szurkoló fiú pályafutása tehát célegyenesbe érkezett.