asroma.hu

HOGYAN KERÜLTÉL A ROMÁHOZ?
Mondhatni véletlenül. Azt hittem, hogy a Bolognánál vagy az Internél fogok kikötni, ahol sikeres próbajátékon vettem részt. Még 19 éves sem voltam, a Cremonese csapatában játszottam és amikor szóltak, hogy indulnunk kell aláírni a szerződést egy Serie A-s csapattal, még arra sem volt lelkierőm, hogy megkérdezzem: melyikkel is? Felszálltunk a Bolognába tartó vonatra, leszálltunk a pályaudvaron és ott végre vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem, a székházba megyünk-e? "Miféle székházba - válaszolta a vezető - a Romának adtunk el és jönnek, hogy aláírjátok a szerződést". Kővé dermedtem, mint derült égből villámcsapás, mindenre gondoltam, csak a Romára nem. Aztán nem sokkal később megérkezett Giorgio Carpi, a Roma egyik vezetője, akit az egyesület akkori elnöke, Renato Sacerdoti küldött. 1954 nyara volt. Aláírtam a szerződést és hazaérve meséltem az apámnak, hogy hol is fogok játszani. "Olyan messze?" - kérdezte és kicsit bosszús is volt, mert Bologna szurkoló lévén abban bízott, hogy az ő kedvenc csapatában fogok játszani. Nem sokkal később megérkezett a behívópapír, apa elkísért Milánóba, ahol egyedül felültem a Rómába tartó vonatra, ami aztán életem egész hátralévő részének az otthona lett.

MILYEN VOLT AZ ELSŐ KAPCSOLAT A KÖRNYEZETTEL?
Senkit sem ismertem és Soncinoból jöttem, egy néhány ezres lélekszámú faluból. Megérkeztem a Termini pályaudvarra, ami akkor New Yorknak tűnt nekem, és kerestem egy taxit, amivel elmehetek a székházba, a Via del Quirinale nem is volt messze. De jött egy magántaxis, aki nagyon ajánlkozott, hogy elkísér engem. Bejárta fél Rómát, és kifizettette velem az összes pénzt, amit az édesanyámtól kaptam az első költekezésekre. A Roma a Rietiből érkező Galassinival és az Udineséből vásárolt Sandrival helyezett el. Másnap elmentem a Torino stadionhoz (ma Flaminio), ahol az edzéseket tartották. Rengeteg ember volt, de engem senki sem ismert. Az uszoda felőli oldalon mentem be (a Curva Sud mögött valamikor egy uszoda volt) és szembe találtam magam Pandolfinival, Cardarellivel, Gallival, Nyerssel, Ghiggiával, olyan sztárokkal, akiket addig csak a képekről ismertem. Angelino Cerretti jött elém megkérdezni, hogy ki is vagyok és átküldött egy másik öltözőbe, ahol a fiatalabbak készülődtek, Guarnacci, Betello, Galassini, Muzzi. Hihetetlen élmény volt látni a zsúfolt lelátókat egy edzés miatt, amikor Cremonában a mérkőzéseken is csak néhány száz érdeklődő előtt játszottunk.

MELYIK A LEGSZEBB EMLÉK, AMI MEGRAGADT BENNED?
A bemutatkozás napja. A Roma harmadik volt tavasszal, de két egymást követő mérkőzésen is vereséget szenvedett: előbb a derbin, majd Nápolyban. Elérkezett az én időm és a mérkőzés előtti kedden Carver edző jelezte, hogy rajtam a sor. Egész héten nem aludtam és vasárnap bemutatkoztam az Olimpicóban egy fényes 3-0-s győzelemmel az olasz bajnok Inter ellen. Egyből elnyertem a szurkolók kegyeit és attól a naptól nem tett ki senki a csapatból.

MELYIK VOLT A LEGNEHEZEBB IDŐSZAK?
Az 1958-59-es idényben, amikor katonai szolgálataimat is teljesítettem, egy Busini nevű sportigazgató érkezett Rómába, aki nem sokra becsült engem, így nem is sokat játszottam, mert gyakorlatilag ő állította össze a csapatot. Eléggé le voltam lombozódva és akkor volt az egyetlen pillanat, amikor megfordult a fejemben a távozás gondolata. De '59-ban Nordhal érkezett edzőnek. Csapattársam is volt és kértem, legyen őszinte. Tudni akartam, hogy szükség van-e rám: én játszani akartam. Nordhal megígérte, hogy az játszik, aki formában van, és attól a naptól újra kezdő játékos lettem.

MILYEN VOLT A KAPCSOLATOD A SZURKOLÓKKAL?
Mindig csodálatos volt. Egy támadásra vagy szidásra sem emlékszem. Értékelték az akarásomat és a pályán tanúsított korrektségemet. Gondoljanak csak bele: 386 Serie A-s mérkőzés, anélkül, hogy egy sárga vagy piros lapot kaptam volna. Még manapság is, 35 év után, az emberek megállítanak egy aláírásért és olyan szeretetet mutatnak, amiben kevés más kollégámnak lehetett része.

VALAMI KÜLÖNÖS ANEKDÓTA, AMIRE SZÍVESEN EMLÉKSZEL?
A Sampdoriának lőtt történelmi gól (1961. Január 8.). Azon a napon Guarnaccinak levált egy porc a térdéből és el is hagyta azonnal a pályát. Tízen maradtunk csak és Brighenti egyik belépője után én is lesérültem, de nem akartam lemenni, inkább kihúzódtam a szélre. Ez volt a helye a sántikáló játékosoknak azokban az években, amikor még nem léteztek a cserék. Emlékszem, hogy hatalmas sár volt, mert a találkozó előtti napokban megállás nélkül esett az eső. 13 perccel a vége előtt még 2-1-re vesztésre álltunk. Előbb Manfredini egyenlített, majd egy a Monte Mario és a Curva Sud sarkától elvégzett szögletnél Lojacono vágta középre a labdát. Én csak az egyik lábamról tudtam felugrani két olyan magas védő között, mint Bernasconi és Bergamaschi és sikerült befejelnem a győztes gólt. A stadion majd szétrobbant a örömtől: egy olyan gólt lőttem, amit a jelenlévők bizonyára sohasem felejtenek el.

MI VÁLTOZOTT MEG A TE ROMÁD ÉS A MAI ROMA KÖZÖTT?
A játékstílus, ami sokkal szabadabb volt, talán azt is mondhatnánk, hogy naívabb. Nem voltak olyan trükkök, mint például a mezcibálás. Valaha egy ilyenért bármelyik játékvezető kapásból tizenegyest ítélt volna. Ma egy szögletnél hihetetlen, hogy mi történik, de nem vesznek róla tudomást. A mai foci inkább mintha nem a gladiátoroknak, hanem a sunyiknak és hamisaknak lenne kitalálva és ez nekem nem tetszik.

A CSAPATTÁRS? AKIVEL A LEGJOBBAN KIJÖTTÉL?
Fabio Cudicini. Minden kétséget kizáróan. 8 évig együtt játszottunk, és ezalatt az idő alatt a családjaink is elválaszthatatlanok lettek. A feleségek és a gyerekek is gyakran látogatták egymást. Nem véletlen, hogy Fabio is a Balduinába (Róma Monte Mario negyedének egyik része; F72) jött lakni, ahol később követett minket Lojacono, Angelillo és Manfredini is.

AZ ELLENFÉL, AKIRE A LEGNAGYOBB TISZTELETTEL EMLÉKSZEL VISSZA?
John Charles. A Juventus walesi óriása, aki 31 évesen (1962 novemberében) hozzánk igazolt az utolsó itáliai évében. Mesés légipárbajokat vívtunk. Remekül fejelt, de gyakran sikerült megelőznöm az akrobata képességeimnek köszönhetően. Nagyon korrekt játékos volt és sohasem élt vissza hatalmas fizikai erejével.

A BÚCSÚ NAPJA
1968 Helenio Herrara érkezett a Romához. Az egyesület a bajnoki cím megszerzését tűzte ki célul. Marini Dettina gróf vagyonokat költött erősítésre, mégis kezdtek rosszul menni a dolgok. A 8. fordulóban Veronában kaptunk ki 2-0-ra. Ez lett aztán az utolsó mérkőzésem. Mindenféle magyarázat nélkül a mister kirakott a csapatból, aminek kapitánya is voltam, és attól a naptól egy percet sem játszottam az idény végéig. Még csak 33 éves voltam, tele akarattal és erővel, de inkább abbahagytam a játékot. Vagy a Romában vagy sehol máshol. Gyakorlatilag magamra maradtam, akár csak egy vezető bátorító szavai nélkül. Az idény végén a szertáros telefonált, hogy át kell adnia egy borítékot az igazolásommal. Azt mondták, hogy majd nagy ünnepséget rendeznek a tiszteletemre. Azóta is várok rá...