A mérkőzés után

Míg a szurkolók egyik része bánatában és szomorúságában inkább visszavonul, másik részük pokollá változtatja a stadion környékét. Egy szemtanú meséli felháborodva az Il Messaggero napilap tudósítójának: „Láttam nem sokkal a meccs után, hogy csoportok sietnek az autóikhoz. De nem azért, hogy gyorsan eltávozzanak. Láttam, amint kinyitják táskáikat, amikből különféle fegyverek kerülnek elő... vasrudak, ütők, kések... majd megindulnak az angolok felé. Egy őrült a Curva Nord közelében álló 4 angol busz ablakait törte be. Sok angolt körbevettek és alaposan helybenhagytak. Hihetetlen erőszakos jeleneteknek voltam a tanúja. Ezt látva a rendőrök az angolok másik részét próbálta kimenekíteni, többjüket taxikba tessékeltek, csakhogy menjenek már el a helyszínről.”
A sok csatát látott híres Palla közelében is több szigetországi bánja meg, hogy hangosan ünneplik csapatuk győzelmét. Később a Farnesinánál óriási verekedés tör ki 200 angol huligán és a Fedayn között. A jelentések egyre súlyosabb esetekről számolnak be. 23 óra 15 és 23 óra 45 között egy angolt a Ponte Duca D'Aostánál, egy másikat a Ponte Milivionál szúrnak le. Másik három megkéseltet a Policlinicoba szállítanak. Egy újabb angol a Külügyminisztérium épülete előtt szerez súlyos sebeket.
Hajnalban a mérleg már lesújtó: 30 liverpoolit a San Giacomo, 10-et a Santo Spirito, míg 5-öt a San Pietro kórházban ápolnak, nem számolva ugye azokat, akik saját lábon tudtak távozni az ökölcsapások vagy botütések után. De még ekkor sincs mindennek vége... újabb angolt késelnek meg, miközben 30 huligán agyba-főbe ver egy 20 éves rómait. A legsúlyosabb tragédia azonban teljesen véletlen esetnél történik: a döntő után egy autóbalesetben életét veszti Danilo Mosetti, 23 éves AS Roma szurkoló. Másnap a Standard a „Vesztesek bosszújá”-ról számol be. 
A veszteseket pedig, - ahogy a Standard hívja őket - bizony megviseli a vereség. A testaccioi 63 éves Adele Mancini sírva meséli: „Mindannyiunknak nagy csomó van a torkunkban, sírok, egyre csak sírok...” Claudio Marani, a Via dei Volsci egyik bárjának tulajdonosa: „Vége a meccsnek és én már nem tudom, mióta itt vagyok és ülök a stadionban egyedül, néhány másik kétségbeesett emberrel. Teljesen meg vagyok bénulva.” 
Ha a szurkolókat komoly sokk érte, a csapat háza táján sem jobb a helyzet. Liedholm: „Néma csöndben voltunk mindannyian. Saját magam sem tudtam, hogy mit is mondjak. Biztos voltam a győzelemben, már azon gondolkoztam, hogy miket fogok válaszolni az újságírók gratulációira.” Elterjedt egy pletyka is, miszerint az öltözőben Agostino Di Bartolomei egy hatalmasat lesóz Falcaonak. Ugo Gobbi, Agostino egyik egyetemi professzora írta, hogy magától Di Bartolomeitől hallotta, miszerint „a Bajnokcsapatok Európa Kupája döntőjének rettenetes éjszakáján egy pofont adott valakinek, mert amikor a játék egyre keményebb lett, az illető nem tudott kemény lenni és odaállni a tizenegyespont mögé.” Egész máshogy emlékezik Vittoria Boldorini, a csapat gyúrója: „Beléptünk az öltözőbe és síri csönd volt. Senkinek nem volt bátorsága, hogy felálljon és elinduljon zuhanyozni. Nem volt semmilyen vita. Viccelünk? Miféle pofon? Agostino nem tett volna ilyet.” Francesco Campanella, újságíró és a csapatkapitány gyerekkori barátja így számolt be: „Nem pofon volt és nem a folyosón, hanem az öltözőben történt. Viszont nagyon brutális módon számon kérte Falcaot, akinek szemére vetette, hogy gyáva volt elvégezni a büntetőt, akkor is, ha már fáradt volt. Szóval nem volt ütés, hanem egy kemény szóváltás.” Évekkel később majd Franco Di Bartolomei, Agostino papája mesélte, hogy a fiát mennyire megviselte akkor a dolog. „Azt mondta nekem, hogy hozzá sem ért. Nagyon el volt keseredve és én próbáltam megvigasztalni.”
Közben a sajtótájékoztatón megjelenik Di Bartolomei. Kicsit provokatívan kezdi az egyik újságíró:
Érez kis keserűséget?
„Mit is mondhatnék...”
Majd egyértelműen megfogalmazza, hogy a pályán mit is érzett: „Egy percig sem féltem az angoloktól, még a góljuk után sem. Nemcsak az egyenlítésben voltam biztos, de abban is, hogy nyerhetünk.”
Mire gondol az ember amikor egy ilyen fontos tizenegyest végez el?
„A labdára, a tizenegyespontra és arra a másik emberre, aki veled szemben áll és ki akar szúrni veled.”
A téma elkerülhetetlen módon a legtöbbeket érdeklő részhez ér. Igaz, hogy Falcao visszautasította, hogy büntetőt rúgjon?
„Nem tudom. Csak azt mondhatom, hogy Liedholm döntött, miután mindannyiunktól megkérdezte, hogy érez-e magában bátorságot.”
A másik két delegált a sajtótájékoztatón Pruzzo és Liedholm. A svéd így kezdi: „Egy nagyon erős csapattól kaptunk ki, erősebb, mint amire számítottunk. Remekül tartották a labdát. Sajnos ahogy sejtettük már a meccs előtt, nehéz volt lyukat találni a védelmükön. A rengeteget mozgó középpályájuknak köszönhetően mi kissé szétszakadtunk a pályán, ők viszont veszélyesen kontrázhattak. De a Róma is nagyon jól játszott. Remekül küzdött egy erősebb csapat ellen.”
Pruzzo teljesen üresnek érzi magát. Még a gólja, pályafutása egyik legszebb gólja sem vigasztalja meg: „Nincsenek hősök. Egy teljesen felesleges gól volt”.
Visszatérve az öltözőbe, a zuhanyzóból kilépő Falcao Cerezónak mondja: „Két év alatt ez a második óriási csalódásunk.” A másik a '82-es spanyolországi VB-n a brazilok veresége Itália ellenében. Toninho amiatt is el van keseredve, hogy nem lőhetett tizenegyest. Arra a kérdésre, hogy mi lett volna, ha ő is odaáll a kaputól tizenegy méterre lévő labda mögé, ezt a választ adja: „Mondhatnám, hogy akkor nyertünk volna, hogy hetekig vittük volna Róma különböző részeire a serleget, de nem így van. És különben is, mi értelme lenne? Ez az átkozott este úgy ért véget, ahogy véget kellett, hogy érjen.”
Boldorini, a Roma gyúrója betér az ünneplő angolokhoz: „A vörösök meg voltak győződve arról, hogy kikapnak. A mérkőzés végén odamentem Grobbelaarhoz, mert el akartam kérni a kesztyűjét a fiamnak. Szimpatikus ember volt és jól beszélt olaszul: 'Hogy a fiadnak kell? Persze, hogy odaadom.' Beszélgettem is vele egy kicsit. Elmondta, hogy nem igazán tervezte be ezt a győzelmet.”
Bár álom nem jön a városra, lassan mindenhol kialszanak a fények. Csak a Circo Massimo úszik fényárban. Győzelem esetén ide érkezett volna a kupa a játékosokkal együtt. Venditti a Rai egyik közvetítő kocsijából kísérte figyelemmel az összecsapást. „Visszatértem a színpadra és elhatároztam, hogy azonnal énekelni kezdek. Így próbáltam elűzni egy kicsit a hatalmas csalódottságot és mindazt, ami történt. Hihetetlen csönd és letargia volt. Aztán elkezdtem a Grazie Romát és egymás után csak ezt énekeltem. A város talán nem készült fel a győzelemre. Mindannyian ott akartunk lenni, mert a BEK serleg egy álom volt, amiből valóság lehetett volna, de túl szép volt, hogy igaz lehessen. Legbelül mindannyiunkban ott volt a kudarc csírája.”
A játékosok közben elindulnak hazafelé. Sebino Nela a menekülést választja. „Az első emlékem, ahogy az emberek sírnak. Annyira el voltam keseredve, hogy miközben elhagytam a stadiont elfelejtkeztem a szüleimről, és otthagytam őket az utcán. Kocsiba szálltam és fél Rómát bejártam. Aztán éjszaka hazaértem, de újra el kellett mennem kocsikázni.”
A hírek szerint a kupával hazafelé tartó angolokat egy csoport repülőtéri munkás várja, akik „Forza Everton” kiáltásokkal próbálják cukkolni a vörösöket. Semmy Lee ordítva válaszol: „Forza Lazio!”