asroma.hu

Agostino Di Bartolomei személyes útja 1955. április 8-án, este kezdődik, amikor egy római klinikán Maria Luisa életet ad egy kisfiúnak. Otthon, a Tuscolano városrész egyik lakásában az édesapa Franco Di Bartolomei és 4 éves kislánya, Daniela várják a híreket. 21 óra környékén csöng a telefon és érkezik bejelentés: "Franco, fiú lett." A nevét már néhány héttel előtte eldöntik a szülők, Signora Maria Luisa ugyanis kéréssel fordul a férjéhez: "Ha fiú lesz, kaphatná az édesapám keresztnevét?" Franco pedig egyből beleegyezik, a gyermek a néhány éve elhunyt anyai nagypapa nevét kapja. 
Az aznapi lapok címlapján Mario Scelba, olasz miniszterelnök hazatéréséről számolnak be a két hetes Egyesült Államokban töltött útjáról. Az Il Messaggero római napilap a helyi híreiben egy öngyilkosságról is tudósít: a 48 éves magyar Máté István, aki a Roma gyúrójaként is dolgozott, szerelmi féltékenységből kiugrott a lakásuk ablakából. 
A büszke papának persze egészen más dolgok járnak a fejében aznap este. Megszületett a fia, mi is lehetne ennél fontosabb és örömtelibb. Harminckét évesen viszonylag jó körülményeket tud teremteni a családjának, de az új jövevény érkeztével kereshetnek egy nagyobb lakást. A papa nagy sportbarát és lelkes AS Roma szurkoló. Már gyerekként amint teheti kijár a csapat mérkőzéseire, még a legendás stadiont is láthatja Testaccióban. A Romában olyan sztárok játszanak, mint Ghiggia, Carlo Galli, Arcadio Venturi vagy a magyar Nyers István. A fiatal Giacomo Losi pedig néhány nappal azelőtt mutatkozik be a Roma első csapatában, hogy Agostino meglátja a napvilágot. Másnap reggel, amikor a büszke édesapa éppen a kórházba siet, hogy először láthassa újszülött fiát, elhalad egy sportszerbolt előtt is. Felgyullad benne egy kis fény: mi lenne, ha gyermeke is egyszer a szeretett csapat vörös-sárga mezében kergethetné a labdát. S a gondolatot tett követi, a boldog szülő egy igazi bőrlabdával a kezében jelenik meg a szülőszobán. 
Három évvel Agostino születése után a Di Bartolomei család elköltözik Róma egyik déli részére, Tormarranciába, ahol egymás után nőnek ki a földből az új és modern épületek. A tavaszi hétvégéken és nyáron pedig Lavinióba teszi át székhelyét a család, ahol 1949-ben egy komolyabb örökségnek köszönhetően kisebb földet vásároltak egy tengerre néző kis házacskával. Itt a tengerparton és a város falai között nő fel Agostino is. Az iskolában az egyik legfelkészültebb diák. Az 5. osztályos ellenőrzőjében a tanév végén a következő bejegyzés kerül: "Intelligenciája igen magas. Nagy az érdeklődési köre. Nagyon érzékeny. Kitartó és büszke. A kitűnni akarása és a dolgok megértésére fordított nagy figyelme mellé nagyszerű képességek és vasakarat is párosul a tanuláshoz. Teljesítménye nem mindig egyenletes, néha egészen kiváló, de mindig átlag feletti. A tudományos tárgyak iránt különleges érdeklődést mutat. Általános felkészültsége nagyon jó."

S amiért a teljesítménye nem mindig egyenletes? Természetesen Agostino amint egy kis ideje van, rohan focizni. Rómában, szinte pont a házukkal szemben van az Omi sportközpontja, Lavinióban pedig a homokos tengerparton, ahol az édesapja tanítja neki az első rúgásokat. A városban, a tanulás és a házi feladatok után rohan a földes pályára, ahol a mama akár az ablakból is ellenőrizheti őt. A kis, 7 éves Di Bartolomei bátran beáll a nagyobb, 10-11 esztendős társai közé is játszani, akik persze magukat az éppen aktuális kedvencekről nevezik el: Losi, Manfredini, Lojacono... S természetesen ott van a plébánia, Olaszország szinte valamennyi részén remek találkozópont azoknak, akik a hitélet mellett szívesen kergetik a labdát, sok sztár is itt kezdi pályafutását. A pálya ezúttal kicsit messzebb van a római lakástól. A kapun belépve balra egy nagy csocsóasztal, jobbra egy nagy Szűzanya kép, alatta a felirat: "Mária, Isten anyja, könyörögj érettünk!"Természetesen a földes pálya sem hiányozhat, két szabályos, hálóval ellátott kapuval, világítással. Guido atya ugyan semmit sem ért a focihoz, azonban az összetartó erejére hamar rájön és minden korosztály részére egymás után szervezik a különböző tornákat. Annyi év elteltével a már idős Guido atya azóta is folytatja ezt a "misszióját", s természetesen emlékszik azokra az időkre, amikor a kis Agostino Di Bartolomeit megismerte: "A hatvanas években a fiatalok legnagyobb érdeklődése a labdarúgás felé irányult. Nálunk legalább hatszáz különböző korú focizott rendszeresen. Minden délután legalább 5 mérkőzést rendeztünk, lehetett akármekkora meleg, délután fél háromkor már voltak a pályán. Én még a televízióból sem követem a labdarúgás történéseit, de a focinak köszönhetően össze tudtunk gyűjteni sok fiatalt. Időt és helyet biztosítottunk nekik. Az egy utcában, házban lakók csapatokat szerveztek, néhány szülő is volt, akik a mezeket adták a gyerekeknek. A csapatokból erős közösségek alakultak ki. Néhány szabályt azért megköveteltem, mivel a pálya nem volt nagyon nagy, maximum nyolcan lehettek a pályán egyszerre egy csapatból. Remek kis tornák voltak, az utolsó döntő mérkőzéseket már nagyon nagy várakozás előzte meg. A csapatoknak jöttek szurkolni a térről vagy az utcából az ismerősök, az édesanyák, a nagyobb lányok zászlókat is varrtak. Este aztán a mérkőzések után rövid imádság következett a Madonna képe előtt. Mára sajnos ebből nem sok minden maradt." 
Ezen a pályán a sok fiatal srác között ott szaladgál Agostino Di Bartolomei is, a helyi kis csapat, a Lante juniorjainak irányítója. Az ellenfelek játékosai gyakran panaszkodnak rá Guido atyánál, mert lövései túlságosan is erősek. A pap természetesen emlékszik Agostinóra is: "Kilenc évesen kezdett itt játszani. Két dologra tisztán emlékszem vele kapcsolatban. Amikor valamelyik csapat büntetőhöz jutott, mindig sorsoltak egymás között, hogy ki is legyen a végrehajtó. Amikor az ő gárdája kapott tizenegyest, sohasem volt vita, mindegyik társ egyetértett: Agostino lövi. Nagyon pontos és bivaly erős lövései voltak. A másik dolog: nagyon szerény és visszahúzódó volt, sohasem dicsekedett a kiemelkedő tudásával, ezért a társai tisztelték és szerették őt. A Piazza dei Navigatori környékén öt csapat is volt, nagy verseny volt mindig közöttük, hogy kinek sikerül megszereznie őt." 
A plébánia egyik szobájában Guido atya egy vitrinben a mai napig őriz egy képet, rajta a Romával már ismertté lett és befutott labdarúgó, a képen egy rövid dedikálás: "Guido atyának, aki mindig él és jelen van emlékezetemben és gyerekkori emlékeimben, sok szeretettel." Az aláírás: Agostino Di Bartolomei. 
A fiú napjai továbbra is a megszokott módon telnek: délelőtt iskola, délután tanulás, majd irány az Omi vagy a plébánia pályája. Az iskolában továbbra is jó osztályzatokat és dicséretet kap, csakúgy mint a futballpályákon. A pálya közepén, védekező középpályást játszik, tőle indulnak a támadások, jobbnál jobb labdákat ad társainak. Lövései elemi erejűek, a szabadrúgások és a távoli bombái rendre veszélyt jelentenek. A mérkőzések után sem megy haza, zárásig gyakorolja a lövéseket. 1968-ban megjelenik a pálya szélén a Milan egyik játékos megfigyelője, s Passalacqua úr az északi városba, a nagy múltú piros-fekete csapatba invitálja a 13 éves Agostinót. De a fiú egy percet sem gondolkodik, és határozott nemmel válaszol. Egy 1984-ben készült interjújában így emlékszik vissza az esetre: "Azért is utasítottam vissza az ajánlatot, mert nem akartam 13 évesen már emigráns lenni. Az Omi vezetőinek persze tátva maradt a szája, ők el akartak adni engem és pénzt akartak kapni értem. 13 éves voltam, de szörnyen éreztem magam, mintha valami cirkuszi mutatványos lennék. Amikor újból kifutottam a pályára, hamar észrevettem, hogy már mindenki ellenem van. "Elszállt magától, mit képzel már magáról" és hasonló megjegyzéseket hallottam. Nemet mondtam a Milánnak és gyakorlatilag abbahagytam a labdarúgást. Őrültségnek tűnik, de sikerült kiábrándulnom az egészből." 
Agostino ezután csak a plébánia pályáján játszik, majd mérkőzések után irány valamelyik környékbeli filmszínház. "Gondolatok gyötörtek, mint a többi korombeli srácot. A szenvedélyem a labda iránt persze változatlan maradt, de ami mögötte volt, az nagyon taszított. Guido atyához mentem és csak a plébánia pályáján játszottam. Két-három mérkőzés egy nap, majd irány a mozi, 150 líráért garantált volt valamilyen jó western. De az egész nem sokáig tartott." Nem tart sokáig, mert egy újabb ajánlat érkezik. Camillo Anastasi évek óta tehetségek után kutat Róma külvárosaiban, s nemrég az AS Roma csapatának dolgozik. De nem ő az egyetlen, aki kiveteti a hálóját az ifjú tehetségre. Néhány nappal korábban egy másik úr is megkeresi az édesapát Francót, s próbálja a fiát a Lazióba csalogatni. De az apa válasza is egyértelmű: "Úgy gondoltam, még elég fiatal, meg azért a Lazio... szóval oda azért mégse..." Anastasi viszont egy egész délutánt tölt a Di Bartolomei család lakásában, s győzködi az apát és a fiát. "Gyere a Romába, biztos vagyok benne, hogy Herrera is felfigyel majd rád." Helenio Herrera, az Inter csapatától érkezett világhírű argentin edző, s 1968 nyarától ő ül a farkasok nagycsapatának kispadján. Anastasi aztán kilép a lakásból. Apa és fia hosszú beszélgetésbe kezdenek. A végén Franco annyit mond a fiának: "Ha menni akarsz, menjél hát nyugodtan. De tudjad, hogy semmi sem kötelező. Ha jól érzed magad, ha megtalálod a számításodat, akkor maradsz, ha nem, akkor hazajössz."

Agostino pedig megy. Egy hónapig egyedül edz, majd július végén sok-sok tizenévessel ő is próbajátékra megy a Tre Fontane pályára, ahol a nagycsapat is készül az új idényre Herrera mester vezényletével. Az olasz sportlapok természetesen a csapatok felkészüléséről és az edzőtáborokról írnak a legtöbbet. A július 30-ai római Corriere dello Sport beszámol a korosztályos csapatok felkészüléséről is. "42 új játékos érkeztével és öt labdarúgó kölcsönből visszatérésével befejeződött a Roma korosztályos csapatainak megerősítése." Majd egy hosszú lista, sok-sok névvel, s így folytatja a sportlap tudósítója: "Az igazolások hosszú sorából néhányan külön is említést érdemelnek. Mindenekelőtt Agostino Di Bartolomei (1955), védekező középpályás, aki az Omi csapatából érkezett. A fiú talán már több is, mint egy ígéret. Erős középpályás, technikája tökéletes, nagy játékintelligenciával megáldott. Ahogy Herrera is megerősítette, hamarosan hallani fogunk róla." Tehát a tizennegyedik életévét nemrég betöltött Di Bartolomei immár minden tekintetben az AS Roma labdarúgója.