asroma.hu

Az újságok szerkesztőségeibe két órával azután érkeznek az első hírek, hogy a tragédia felébresztette Marisa De Santist, a 46 éves hölgyet, Agostino feleségét. "Mama, mama" - kiabálja a húsz esztendős, még előző házasságából született gyerek, Gianmarco. Épp egy barátjával játszik a számítógéppel, amikor meghallja a lövést, és megtalálja a labdarúgót vérbe fagyva. A kertben ott van Marisa édesapja is, Antonio De Santis, aki látja, amint unokája éppen szájon keresztül próbálja lélegeztetni apját. A legkisebb és saját gyermek, a 12 éves Luca szerencsére már az iskolapadban ül. Amikor megszólal a telefon a legközelebbi rendőrkapitányságon, már nincs mit tenni, hiába próbálkozik a feleség és egy közelben élő orvos is többször az újraélesztéssel. A 38-as kaliberű Smith&Wesson végzetes sebet ejtett. 
A papa Franco Di Bartolomeinek nincsen mobiltelefonja, éppen az Örök Város utcáin sétálgat a meleg májusi napon testvérével. Az előző nap ünnepelte 71. születésnapját és természetesen nagyon örült gyermeke hívásának:"Papa, Isten éltessen, hogy vagy?" "Köszönöm, jól" - válaszolja. Vasárnap este volt, s az édesapának semmi gyanús nem tűnt fel a vonal másik végén."Szerdán majd megyek Rómába." "Nagyszerű, akkor szerdán találkozunk." Az unoka Luca és a Marisa is gratulál az ünnepeltnek. A papa közben kocsiba ül és hazafelé indul. Az autóban nincs rádió, így mit sem sejt fia haláláról. Otthon zokogó felesége várja, s hamar megérti, mi is történt. Persze nem akarja elhinni: "Agostino öngyilkos lett? Az lehetetlen, lehetetlen..." A közel 400 kilométeres út nem elég, hogy a papa választ találjon. Az édesanya, Maria Luisa sem akarja elhinni az öngyilkosságot, amikor megérkeznek San Marcóba a villához, már újságírók hada várja a szülőket. "Hagyjanak minket gyászolni, legyenek tekintettel. Épp most érkeztünk. Szeretném megérteni mi is történt valójában. Az biztos, hogy az öngyilkosság egy nagy hazugság. Semmi oka nem volt a fiamnak, hogy kioltsa az életét. Baleset lehetett, egy szerencsétlen véletlen. Talán éppen a fegyverét törölgette, amikor az elsült. Tudom, hogy volt egy gyűjteménye és gyakran törölgette őket." 
A Roma volt csapatkapitányának gyűjteményéről persze tud Fernando Sicuro, a helyi csendőrség főparancsnoka is. Minden rendben is volt vele, a játékosnak semmilyen engedélye nem hiányzott. De azt is tudja, hogy az öngyilkosság verzióján valószínűleg semmi és senki nem fog változtatni. Ugyanis minden erre utal, a labdarúgó testhelyzete, a körülmények. Egy valami hiányzik csupán, az okok. A tragédia reggelén Agostino 7 óra után ébredt, s anélkül, hogy bárkit zavarna, a dolgozószobájába ment, ahol a fegyvergyűjteményét tartotta. Majd a ház teraszán szíven lőtte magát."Di Bartolomei kék színű farmernadrágot viselt, drapp pizsama felsőt, a lábán nem volt se zokni se papucs vagy cipő." - írja a rendőrségi jegyzőkönyv. 
Marisa a feleség nem könnyen nyugszik bele a történtekbe: "Pedig tegnap este milyen nyugodt volt. Néhány római barátunk társaságában sétálgattunk a tengerparton. Együtt vacsorázott a család, tizenöten, utána mentünk el. A gyerekekkel még játszottunk is, frisbeeztünk. Olyan nyugodt volt. Teljesen váratlanul ért ez a tragédia." 
Ahogy váratlanul érte az egész futballvilágot is. Nils Liedholm gyakran nézi a híradásokat a különböző csatornákon. Alig egy hónappal korábban, április 28-án kap felkérést Silvio Berlusconi, hogy alakítson új kormányt. Az addig csak médiacézár és üzletember, valamint nem mellékesen a Milan labdarúgócsapatának tulajdonosa néhány hónap alatt a pártalakítástól eljut a miniszterelnöki székig. Május 2-án egy a brazil Forma 1-es pilóta, Ayrton Senna szintén tragikus balesete rázza meg a fél világot. Húsz nappal később a palermói bíróság elnapolja az ítéletet Giulio Andreotti szenátor ügyében, akit maffia jellegű bűntényekkel vádolnak. De a svéd trénert a Salernóból érkező hír egészen máshogy érinti. Az egyik játékos, akihez talán a legtöbb szál fűzte, akit a kezdetektől közelről figyelhetett és egyengethette útját most öngyilkos lett. Liedholm azonnal telefont fog és próbál hívni valakit az AS Romából, hogy több mindent megtudjon. De válaszok helyett csak újabb kérdéseket talál. "Már egy ideje nem beszéltünk, de a kapcsolatunk mindig csodálatos volt." - nyilatkozza a La Gazzetta dello Sport újságírójának. "Megkeresett, hogy látogassam meg a futballiskoláját, de ez most nem volt lehetséges, hiszen nyáron Svédországba kell utaznom, hogy a beteg nővérem mellett legyek. Különösen azért vagyok megdöbbenve, mert Agostino egy végtelenül nyugodt és kiegyensúlyozott ember volt. Persze a problémáiról sosem beszélt, azaz csak azután, miután már megoldotta őket." De az utolsó problémáját a Roma volt kapitányának már nincs kivel megbeszélnie.

A svéd mester, aki amúgy nem a szavak embere, most úgy érzi, valamit mégis tennie kell. Tollat ragad és egy nyílt levelet ír az Il Giornale napilapban. "Megígértem neki, hogy meglátogatom. Talán banálisan hangzik majd, vagy kiszámíthatónak tűnhet, de akkor is elmondom: nagyon, nagyon szeretném látni azt az iskolát azzal a jóságos és nagyon szerethető emberrel, aki már fiatalon egy érett felnőtt tapasztalatával gondolkozott, s aki még az ifiben egy győztes torna után az öltözőben azt mondta a csapattársainak: "Sohasem adhatjuk fel."" De a labdarúgás, legalábbis az, amelyik számon van tartva, bizony feladta Di Bartolomeit. Az olasz válogatott éppen Milanellóban készül az 1994-es amerikai világbajnokságra. Nem lesz jó vége, az olaszok büntetőkkel bukják el majd a döntőt a brazilok ellenében. A squadra azzurra munkáját Arrigo Sacchi irányítja, de munkájában segíti őt Carlo Ancelotti, aki a Romában évekig volt Agostino csapattársa, s akivel együtt nyerték meg az 1982/83-as idényben a bajnoki címet. A válogatottban ott van Tassotti, Massaro, Franco Baresi és Donadoni is, akik a három Milánnál töltött szezon alatt voltak Di Bartolomei csapattársai. Ancelotti visszaemlékezik a közös összejövetelekre, amikor Agostino a saját lakásán fogadta a csapat nőtlen játékosait, hogy ezzel is közösséget teremtsen. Visszaemlékezik az egy hónappal korábbi, utolsó telefonbeszélgetésre, amikor különböző edzési programokról társalogtak. "Nem lehetett volna rosszabb módját találni, hogy elveszítsük őt. Egy társ, egy barát hagy itt minket" - mondja Ancelotti könnyeivel küszködve. 
"Drága Marisa, nem kaptam meg a kölcsönt, mert a biztosító nem adta meg a hozzájárulását, még ha Anastasi hajlandó is az ő részét kifizetni. Be vagyok zárva egy alagútba, a megye támogatási összegével még nem történt semmi, a sporthitelt illetően a város nem rendezi a dolgokat. 
A nagy hibám az volt, hogy megpróbáltam független lenni mindentől, hogy sosem tudtam nemet mondani a családomnak, hogy megvettem azt a földterületet, ahelyett, hogy megpróbáltam volna elmenni dolgozni Rómába. Nincs egyetlen egy líra sem, ami az én kezemen ment keresztül és nem a családomra fordítottam: tornaterem, manzard szoba, földek. Nincs semmi sötét folt vagy gyanú a kapcsolatomban, semmi megcsalás, csak rosszul értelmezett helyzetek. Nagyon szeretlek és a mi csodálatos gyerekeinket is, de nem látok kiutat az alagútból." A feleség Marisa találja meg Agostino egyik ruhájának zsebében a levelet. Egy kockás noteszlapra írt üzenet, aminek végéről ugyan hiányzik az aláírás, de az íráskép mindent elárul, nincs kétség, hogy a férj a levél szerzője. Nem látok kiutat... Ahelyett, hogy megpróbáltam volna elmenni dolgozni Rómába... 
Trigoriába, az AS Roma székházába is hamar megérkezik a szörnyű hír. Az elnök, Franco Sensi személyesen nem nagyon ismeri a volt játékost. "Remek sportember volt, közénk tartozott, a bajnok Roma egyik kiigazodási pontja." Ismételgeti az elnök a kíváncsi újságíróknak. Majd hozzáteszi: "Büszke ember volt, amellett, hogy kissé zárkózott, ezért sem kért tőlem semmit. Egyszer, amikor épp nehéz időszakon ment át a csapat, írt nekem egy levelet, ami tele volt tanácsokkal, az öltözői problémákkal kapcsolatban, a csapat pszichéjét illetően. Nagyon örültem neki és sokat is tanultam belőle. Megértettem, hogy a vágya: visszatérni a Romához." Sokan siratják Agostinót Trigoriában. Bruno Conti gyakorlatilag a fél életét vele töltötte. Bruno épp a Roma fiataljaival foglalkozik és teljesen megviseli az eset. Néhány nappal korábban hosszan beszélgettek egy jótékonysági mérkőzésen, nyugodtan tűnt neki, mint mindig. Conti visszaemlékezik a 3 évvel korábbi búcsúmérkőzésére, ahol maga mellett akarta látni a nagy csapat kapitányát, s hosszan és erősen megölelte őt. "Én a kevesek közé tartozom, akinek sikerült őt megnevettetnie" - árulja el Conti. "Azért sikerülhetett, mert már az ifi csapatból ismertük egymást. Többször ugrattam őt a kis táskája miatt, amit mindig magával hordott. Minden volt abban. Toll, jegyzetfüzet és persze az elmaradhatatlan kártya. Minden játékot nagyon szeretett. Mint játékos, a bajnok Roma egyik legkiválóbbja volt. A labdarúgás volt számára minden. Az utóbbi időben is találkozgattunk, néha egy-egy jótékonysági mérkőzésen. Hogyan fogok rá emlékezni? Mint aki igaz kapitányunk volt, a pályán és az életben egyaránt." 
"Papa, miért?", "Ago, egy lövés a szívbe", "A nosztalgia a foci iránt megöli Di Bartolomeit", "Egy lövés, Di Bartolomei kioltja saját életét", "Isten veled Ago, szomorú kapitány"... A másnapi újságok közül szinte valamennyi a címlapon foglalkozik a tragédiával. S persze elkezdődik a vádaskodás is. Gian Paolo Ormezzano, a La Stampa munkatársa: "Di Bartolomei jól tudott írni, érthetően és kultúráltan beszélt, sok évig az igazodási pontunk volt a labdarúgás problémáival foglalkozó kutatásunkban, ami nemcsak a technikával, a taktikával vagy a fizikai felkészítéssel foglalkozott, de a magánélet problémáival is." Egy héttel a tragédia előtt Agostino beszélt a neves sporthetilap, a Guerin Sportivo főszerkesztőjével, Domenico Morace úrral is. "Igen, ő hívott telefonon" - meséli az újságíró. "Segítséget kért, szeretett volna a labdarúgásban dolgozni, de nem sikerült neki. Ettől sokat szenvedett. Nem gondoltam, hogy nagyon komoly krízisbe lenne, de érezthető volt a keserűsége, hogy az a világ, aminek ő olyan sokat adott, az most hátat fordít neki. Ő pedig az egyik igazi főszereplője volt, ezért sem értette, miért taszítja őt el a labdarúgás világa. De ez egy kegyetlen és durva világ, ha nem vagy elég agresszív, és ő ennek pont az ellenkezője volt, nyugodt, megfontolt és higgadt, ha nincsenek kapcsolataid a fontos hatalmasokkal, akkor kitaszít." Ugyan egyértelmű visszautasítást senkitől sem kapott, de a legtöbb, ameddig eljutott a "Majd meglátjuk", "Talán lehetséges", "Még beszélünk róla"volt.

A Corriere della Sera című napilapban, Giorgio Tosatti búcsúzik Agostinótól. Az írás címe "Egy túlságosan magányos bajnok". A sportújságíró többek között a következőket írja: "Egy barát volt, egy igaz barát. Mindig magával hordta a sosem legyőzött félénkségét, egyfajta szemérmességet, ami miatt lehetetlen volt kimutatni az igazi érzelmeit vagy éppen kiöntenie a lelkét. Túlságosan büszke volt, hogy gyengének látsszon. Pedig igazi vezéregyéniség volt az életben és a pályán is, aki képes magára venni mindenki felelősségét, csapatét, játékostársakét, barátokét. Az emberek szerették őt, családiasan csak egyszerűen Agónak hívták. Szerették a labdarúgás iránti teljes odaadása miatt is. Egy volt közülük, a sok srác közül, akik a külváros pályáin nőnek fel. A szimbólum, amiről mindig álmodtak, az otthonról, közülük kikerült példakép. 
Szeretett volna edző lenni. Ezért tanult is, hogy fejlődjön, értsen, és tudást adhasson át. Csodálkozott, hogy a Románál meg sem emlékeznek róla, senkinek nem jut az eszébe, senki nem kínál neki valami munkalehetőséget, a Coverciánóban, kiváló eredménnyel elvégzett tanfolyam után sem, hogy a labdarúgás, a családja mellett az igazi nagy szerelme, teljesen kitörölte őt. Talán nem tudta megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Mondtam is neki: túlságosan komolyan veszel mindent, nem éri meg. Miután annyi megcsalást és csalódást viselt el az élettől, úgy érezte, hogy betelt az a bizonyos pohár. Ma Rómában rengeteg síró és könnyes arcú emberrel találkoztam, Ago, ez azért van, mert még mindig nagyon szeretnek téged, ha te erről talán nem is tudtál." 
A római Il Messaggero napilap június 2-i száma a labdarúgó édesapjának mérhetetlen szomorúságáról ír. "Megértést várt. Számtalan levelet írt a Romának, hogy tanácsokat adjon. De a tanácsok mögött ott rejtőzött a mérhetetlen vágya, hogy hívják őt, meghallgassák személyesen, segíthessen. Túl nagy méltósága volt ahhoz, hogy kérjen, hogy munkáért könyörögjön. Azt mondták, hogy a leveleiben nem kért ő semmit. De mikor kért egyáltalán valamit is Agostino?" Az újság ugyanazon az oldalon egy rövidke hírben másról is beszámol: "Totti supergol, a Roma ifi csapata 9-0-ra nyer, a fiatal csillag három gólt lő és három gólpasszt ad."